Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (II. rész - Fordította: Szenyán Erszébet)

gyarmati Afrikában ez olyan volt, mint egy bombarobbanás. Tíz év múlva azonban Ghána lett az első, Szaharától délre fekvő független afrikai ország, Accra pedig azonnal az egész földrész számára utat mutató elképzelések és mozgalmak ideiglenes, informális központja.

A város a felszabadítás lázában égett, egész Afrikából sereglettek ide az emberek. De a világ újságírói is nagy számban jelen voltak Accrában. Az európai fővárosok kíváncsisága, bizonytalansága, sőt, félelme hajtotta őket ide - nem lázad-e föl Afrika, nem ömlik-e majd a fehérek vére, sőt, nem alakulnak-e hadseregek, amelyek a Szovjetuniótól kapott fegyverekkel majd - bosszúból és gyűlöletből - Európára törnek?

Reggel megvettem a helyi „Ashanti Pioneer" című újságot, és elindultam, hogy megkeressem a szerkesztőséget. A tapasztalat megtanított arra, hogy egy ilyen szerkesztőségben egy óra alatt többet tudhatok meg, mint ha egy hétig járom a különféle intézményeket, főembereket. így történt ezúttal is.

A kicsi, nyomorúságos helyiségben, amelyben a túlérett mangó szaga egészen furcsa módon keveredett a nyomdafesték szagával, nagy szívélyességgel fogadott - mintha ki tudja, milyen régen várta volna látogatásomat - egy kedélyes, testes ember - Kwesi Amu. („Én is riporter vagyok" - mondta bevezetésként).

Az üdvözlés lefolyásának és légkörének meghatározó jelentősége van az ismeretség további sorsára, ezért itt igen nagy súlyt helyeznek az emberek arra, hogyan köszöntik egymást. A legfontosabb, hogy kezdettől fogva, az első perctől kezdve óriási, elemi erejű örömet és szívélyességet mutassunk. Legelőször is kinyújtjuk kezünket. De nem ám csak úgy formálisan, tartózkodóan, lagymatagon, hanem épp ellenkezőleg - nagy, energikus lendületet véve, mintha a szemben állóval nem is parolázni akarnánk, hanem egyenesen le akarnánk tépni a kezét. Ha az illetőnek mégis a helyén és egészben marad a keze, az azért van, mert, ismerve a köszöntés egész szertartását és szabályait, ő maga is hatalmas lendületet vesz, és kezét a mi lendületben lévő kezünk felé irányítja. S ekkor, a két, hatalmas energiával töltődött végtag félúton találkozik, s elképesztő hévvel egymáshoz csapódva, redukálja, sőt, nullára csökkenti az egymás ellen ható erőket. Ezzel egyidőben, miközben mozgásba lendült kezünk egymás felé igyekszik, hangos, hosszan tartó nevetészuhatag szakad ki belőlünk, amely azt hivatott bizonyítani, hogy örülünk a találkozásnak, és jó szívvel vagyunk az üdvözölt személy iránt.

Ezután az udvarias kérdések és feleletek hosszú sora következik valahogy így: „Hogy vagy? Hogy szolgál az egészséged? Hogy van a családod? Mindenki egészséges? És a nagyapa? És a nagymama? Hát a nénikéd? És a bácsikád?" - stb. stb., mert a családok itt nagy létszámúak és szerteágazóak. Az illem megkívánja, hogy minden kedvező választ újabb hangos és elementáris nevetészuhataggal nyugtázzunk, s erre a válasz hasonló, sőt, még lelkesebb homéroszi kacaj lesz.

Gyakran láthatunk két (vagy több) embert az utcán, amint hangosan hahotáz- nak. Nem jelenti ez azt, hogy viccet mesélnek egymásnak. Egyszerűen csak köszöntik egymást. Ha viszont a nevetés abbamarad, akkor vagy végétért a köszön- tési aktus, és rá lehet térni a beszélgetés lényegére, vagy, nagy általánosságban, azért hallgatnak el a felek, hogy kimerült rekeszizmuk kissé megpihenjen.

36