Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Kertész Ákos: Az örökség (Történelmi regény. Vázlat)
írását lendületből... nem... egy honvéd szabadságharcos ükunokája, egy partizán apa fia nem oldaloghat el csak úgy... neki tudnia kell, mi történt, kell a tanú, be kell számolnia... Sőt: el kell számolnia. Mi lett az ára az ő életének... Visszasurrant. A saroknál beállt a ház árnyékába, földszintes ház volt, a lakók nyilván tudták, mi történik az ablakuk alatt, de nem mutatkoztak. Nem szűrődött ki se hang, se fény, akár Olgica néni lakásából. Óvatosan kihajolt. Egy öregember arcát világították meg a lámpák, aztán, a torkolattüzek lobbaná- sa, dörrenés, és az arc eltűnt a sötétben. Sorban álltak a zsidók. Két nyilas világított zseblámpával a következő arcába, hárman lőtték a sortüzet. Ahogy a szeme hozzászokott a ködhöz és a téren derengő homályhoz, Géza megszámolta: huszonhárom alak még állt, tizenhat már összeesett: úgy feküdtek ott, mint egyenlő távolságban rakott rongykupacok, a sor a még álló halálraítéltekkel folytatódott. Vagyis összesen harminckilencet. Tizedelés. Nem kellett hozzá nagy fantázia, akkoriban a gyerekek esze is erre a srófra járt: benne volt a levegőben. Akkor hát körülbelül négyszázan lehettek... Ha hallgatnak rá, ha futnak, nem igaz, hogy harminckilencnek meg kellett volna halnia. Ezek az önjelölt, húgyos pelenkájú hadfiak nem bírtak volna eltalálni harminckilencet. Ezen a terepen! Sötétben! Nem tudott elmozdulni. A kivégzőosztag lépett egyet, a következő arcát világították meg a zseblámpával, egy lisztfehér idős asszonyarc fénylett az éjszakában, mint jeges téli égen a telihold. A három kivégző jobbra lépett, megálltak a megvilágított arccal szemben, tűz! - kiáltott egy mutáló kamaszhang, fölcsapott a torkolattűz, a megvilágított asszonyarc véresen szétfröccsent, de ez csak egy tizedmá- sodpercig látszott, mert az áldozat elzuhant, bele a fekete sötétbe, mindez némán, mert a sortűz hangja csak most ért oda: eldördültek a fegyverek, és a két világító ember arrább lépett, s a lámpa fényét a következő arcra irányította. Kislány volt. Nem az a kislány, fiatalabb, talán Gézával egyidős. Az arckifejezése innen nem volt látható. Megismétlődött az előbbi: torkolattűz, egy másodpercig a szétfröccsenő gyerekarc, sötét... aztán a dörrenés. A következő fiatalember volt. Géza úgy látta, nem zsidó; katonaszökevény. Menj el, mondta magának. Tűnés a francba, Kálmán, ez önkínzás! Hiába vagy olyan nagy hős, ebbe becsavarodsz. Sokkot kapsz. Erről fogsz álmodni minden éjszaka, halálodig... Nem bírt mozdulni. Végigvárta a sort, mind a huszonhármat. A lányra volt kíváncsi, de őt nem látta. Pedig lehetetlen, hogy ne lett volna köztük, hiszen dumáltak. Rájuk is ordítottak, hogy kuss. Biztos, hogy a lánnyal kezdték... ott fekszik a földön: ő a legelső rongykupac. A kivégzés öt nyilast vett igénybe a nyolcból. A maradék embertömegre csak három őr vigyázott, azok közül is kettő a nyakát nyújtogatta a kivégzők felé, de köztük volt a százados is, az egyetlen igazi katona, aki nem volt kíváncsi a kivégzésre, a foglyok sötét tömbjét figyelte, van-e valami mozgás. Nem volt. Megdermesztette őket a rémület. Amikor összeesett az utolsó is, Géza ellökte magát a ház falától. Megkönnyebbült moraj szállt föl a térről - ettől Géza hátán 27
