Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Kertész Ákos: Az örökség (Történelmi regény. Vázlat)
Úristen, micsoda dilettánsok! Egy örökkévalóság volt, amíg a nyilasok föleszméltek, amíg eldördült az első lövés. De aztán ropogtak a géppisztolyok, nyomták a sorozatokat, fölugattak a karabélyok. Szöges bakancsos futólépések a háta mögött. Ez az! Ha az őröket sikerült maga után csalogatni, akkor a foglyokat nem őrzi senki... vagy csak nagyon kevesen... Befordult az első sarkon jobbra. A kerítés végénél volt egy alacsony luk (isteni mázli volt Óbuda, ahol fölnőtt, ahol szinte minden követ ismert), átbújt a lükön, be a kertbe, lehasalt a sötétben egy lucskos virágágyasba, ahol már csak korhadt karókat hagyott a közeledő tél. Elrohantak mellette, legalább hárman. Két gép- pisztolyos, egy puskával. És lőttek, csak úgy bele a sötétbe, a vakvilágba, azt sem tudták, mire lőnek. Csattogtak a bakancsok. Aztán semmi. Süket csönd. Nem is jöttek vissza, vagyis biztos, hogy fölhagytak az üldözésével és visszamentek, de nem ezen az utcán. Géza érezte, hogy a kabátja átnedvesedik, a hideg víz már a bőrét érte. Még mindig semmi. Fegyverropogást kellett volna hallania, menekülőknek kellett volna elrohannia előtte az utcán nyomukban az ordítozó, lövöldöző őrökkel, a póruljárt nyilasokkal, akik a sok száz ember közül csak alig néhányat, tízet, húszat, harmincat tudnak lelőni, a többi szétspriccel az elsötétített városban, akár a gránát robbanása után a repeszek, a városban, a házdzsungelben, ahol minden kapualj, utcasarok, pinceablak, beszögellés menedék, ahol mindenki ismer valahol legalább egy valakit, egy emberi lényt, akiből nem lett vadállat ebben a nyilas őrületben, ebben a tébolyult haláltáncban, aki menedéket ad, ha másért nem, hát azért, mert már lövik a várost az oroszok... de semmi... Semmi. Semmi. És akkor odaért hozzá a térről valami hang. Emberi hang. Ordibálás. Férfi ordi- bálás. Pattogó parancsok és hosszabb szövegek, alighanem káromkodások. Ez az! Most rendezik a soraikat, egymást szidják, hogy melyik balfaszsága miatt lóghatott meg az a zsidókölyök, akkor hát megmenekült, és egyszerre iszonyúan fáradtnak érezte magát, nem bírt mozdulni, arra gondolt, hogy kis győzelem, nagy vereség. Mert jó, hogy ő meglógott, de ez a gyáva banda nem bírta fölfogni, hogy itt a pillanat, ő megteremtette nekik az esélyt, valószínűleg az egyetlen, a legutolsó esélyt, amikor meglóghattak volna... Ezeket most már ellenállás nélkül hajtják végig az országutakon az egyre keményedő hidegben Auschwitzig, vagy isten tudja meddig, amíg a meneteléstől el nem hullanak, amíg a nyilasok meg nem unják a játékot, és halomra nem lövik az egész bandát... Föltápászkodott. Szerencsére a hideg nedvesség átjárta a ruháit, ha a hideg nem ösztökéli, elaludt volna hajnalig. Most akkor haza, a kollégiumba, Kovacsicsékhoz már nem mehet, késő van... és akkor megdördült az első sortűz. Nem is volt igazi sortűz, csak olyan sortűzféle, sortüzecske, talán három puskalövést hallott, aztán csönd. Aztán valami ordítás, és egy újabb dörrenés. Meg kell nézni. Ne menj vissza, te barom, meglátnak, lelőnek... örülj, hogy szabad vagy, ne menj vissza, nem csak a te tyúkszaros életedről van szó, holnap ki írja meg az igazolványokat, ki kanyarítja oda a polgármester, a főjegyző, a rendőrkapitány alá26
