Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Sánta Gábor: „E kedv komor korunkra már csak emlék” (Varró Dániel: Bögre azúr)
elbeszélő, Attila, és bátyja, Laci, keresik a világban a helyüket. Az alaphang mindvégig az irónia. Egy olyan finom irónia, ami sehol sem válik szarkazmussá: szemérmes szeretettel veszi körül az édesanya és az apa alakját. Az emigráció Barsynál komikus képlet, legalább olyan komikus, mint az argentin kocaforradalmárok világa, vagy egy magyar család századeleji fényképalbuma. Hamar megbocsájtja az ember, ha az argentin fiú szemében itt-ott nevetséges az óhaza. Fáj egy kicsit, kétségtelenül. Dehát a vesztesek mindenütt a világon egy kicsit nevetségesek. Az elbeszélés végkifejletében az apa esetlen alakja hirtelen megnő. Zoltán - Zoilo - akinek a pampán még a neve is elveszett, kimenti fiait az árvízből a biciklin, amit valamelyik találmányáért kapott. „Apánk erőteljesen pedálozik, a víz pedig akár a Vörös Tenger, kettéválik a biciklije előtt. Eljött, hogy kimentsen minket az árból, és biztos helyre vigyen." Ebben állt az első, a nagy nemzedék feladata. Ellátta, becsülettel. Attila és Laci élete már egy újabb fejezethez tartozik. Az Apám arcvonásaiban a dőlt betűkkel szedett részek: szavak, mondatok, magyarul szerepelnek a spanyol eredetiben. Kalman Barsy elbeszélésében bőven van ilyen magyar vendégszöveg. De egy gondosabb nyelvi elemzés kimutathatna más, rejtettebb magyar vonatkozásokat is. Tipikusan kelet-európai például Barsy humora: az irónia ilyen kezelését általában nem ismeri a spanyol-amerikai irodalom. Megkockáztatom az állítást: az Apáin arcvonásai idegennyelvű magyar irodalom. Tudom, nehéz lesz bárkit is meggyőzni arról, hogy idegen nyelven is lehet magyar író valaki. Mégis, gondolkozzunk el! A dél-amerikai irodalom klasszikusai közül Güiraldes, José-María de Heredia, Huidobro - más tájakról Tzara, Ivan Goll, Marinetti - franciául írtak. Mégis argentin, kubai, chilei, illetve román, német vagy olasz írók. Groteszk lenne az ír Beckettet, a spanyol Arrabalt, a román Ionesco-t francia írónak nevezni, pedig mindhárman javarészt franciául írták meg életművüket. Az angliai Mikes György vagy Koestler Artúr, a svédországi Halász György, a franciául író Dormándi László és Arnóthy Kriszta, a spanyol nyelvű Barsy Kálmán vagy a világszerte olvasott német-svájci Kristóf Ágota - miért ne lennének magyar írók? Miért kellene a kortárs francia költészet legnagyobb alakjáról, az irodalomtörténeteinkben meg sem említett Gáspár Lórántról lemondanunk? Mikor fogunk szert tenni egy kis önbizalomra? Mikor fogunk végre elgondolkozni ezeken a dolgokon? Végül egy utolsó, madárlátta észrevétel. Kalman Barsyt egész életútja arra predesztinálta, hogy múltszázadbeli szóhasználattal kozmopolita legyen. A szónak nálunk két, érzelmi töltetében merőben ellentétes konnotációja van. Akik világpolgárt értenek rajta, csodálattal fogják emlegetni ezt a világhírre vergődött, valaha magyar csodabogarat. A kozmopolita másik értelmezése a mi szóhasználatunkban se több, se kevesebb mint hazaáruló. A kozmopolitizmus az írástudók árulása, a pásztoroké, akik magukra hagyták nyájukat. Kalman Barsy kisregénye mindkét értelmezés buktatóira rávilágít. Önismeretre nevel, megmutatja, hogy egy másodgenerációs magyar-argentin író szemüvegével nézve, húszezer kilométerről, milyenek vagyunk. Minden irodalmi értékén felül ezért is fontos számunkra ez a kisregény. Betör vele sáncaink közé az emigráns irodalom második nemzedéke, ez az idegennyelvű, de mégiscsak magyar irodalom. (Orpheusz, 2000) Ferdinandy György 107
