Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Sánta Gábor: „E kedv komor korunkra már csak emlék” (Varró Dániel: Bögre azúr)
„E kedv komor korunkra már csak emlék" Varró Dániel: Bögre azúr Aki ilyen fölényesen tud verselni, azt félteni kell. Félteni, ha nem veszi komolyan, amit csinál, de félteni akkor is, ha ennek éppen ellenkezőjét teszi. Félteni a kritikától; a visszautasítástól és a tömjéntől egyaránt. S félteni önmagától, a nagy nekibuzdulástól csakúgy, mint a kiábrándulástól. Varró Dániel veszélyes kékséget mereget a bögréjével. Nem elég éreznie a színeket, de tudnia is kell, mi hogyan fest, amikor a feltűnőek közül válogat a palettáról. Azt éppen úgy célszerű szem előtt tartania, hogy a lila és a rózsaszín nem csupán divat kérdése, miként arról is biztos ismereteinek kell lennie, hogy az igazi égszínkéket a hupikéktől mi különbözteti meg. Veszedelmes színvallás, amit Varró Dániel csinál. Bemutatkozó kötetében ugyanis leplezetlenül felvállalta a többnyire egyszerinek és megis- mételhetetlennek tartott - sokak által már-már kultikus tisztelettel emlegetett - Kosztolányi-fé- le rímjátékot és a Karinthy nevével fémjelzett stílusparódiát. Elismerésre méltó vállalkozás, ugyanakkor meglehetősen veszélyes is. Az egyből magasra tett mérce mindig tiszteletet parancsol, azonban a - nem feltétlenül következetes, de kétségtelenül létező - közfelfogás szerint bizonyos csúcsokat értelmetlen kísérlet ismételten megostromolni. Amennyiben Varró Dániel úgy gondolja, hogy ezeknek a „csúcs-állításoknak" éppenséggel semmi értelme, részemről igazat adok neki. Az irodalomtörténet szerintem is azt látszik bizonyítani, hogy például Petőfi és József Attila költészete csak a dilettánsok, illetve az epigonok számára bizonyult meghaladhatatlan magaslatnak, Adynak és Pilinszkynek a tradíció integrálandó szeletét jelentették az említett életművek, melyekből építkezni kell és lehet. Fia mindez így van, akkor éppen Kosztolányi meg Karinthy mű- és irodalom-felfogása lenne kivétel? Az előbbi nyelvszemlélete újabb irodalmunknak immáron évtizedek óta szerves része, aktualizálása a (poszt)modernség hagyományokhoz való aktív viszonyulásának iskolapéldájává lett. A mind jelentősebb irodalomtörténeti távlat ugyancsak ösztönözhet arra, hogy Kosztolányi egyszerinek gondolt sajátos vers-technikájának inspirációját felvállalja valaki. A Bögre azúr szerzője ezt teszi. A kötet versei tanúsítják, hogy Varró Dánielnek minden oka meglehet az önbizalomra, melyre a határ, az azúros ég ostromlásakor feltétlenül szüksége van. Fiatal, elsőkötetes szerzőnél ritkaság a nyelv ilyen meggyőző birtoklása és a formakészség. A diákos versbeszéd könnyedén árad; a Bögre azúr hangjának vagány, pimasz, szabad szájú, merész és erotikus sokszínűsége roppant élvezetes. A megszólalásnak e változatossága már önmagában is figyelemre méltóvá teszi e könyvet. Különösen hatásosak a Varró-versek felütései. Szerzőjük szívesen él a meghökkentő, a nyálas, a szirupos, a giccses és a gagyi kezdéssel, hogy aztán egy elegáns váltással súlyozza az addig levegőnél is könnyebbet. Ezek közül nekem legjobban a Szonett egy kisleánynak, aki -meszesen emlékeztet a magyar labdarúgó válogatott tétmérkőzéseire című opus indítása tetszik: „Az iskolánkba jár égi/ bájos kisleány. Olykor halk bazmegok fakadnak ajkain" Példaként említendő még a Sóliajnyi vers a szerelemről nyitó strófája is, melynek első két sora a Micimackót idézi, ä la Karinthy, a második kettő viszont már az érzéki Kosztolányit - mindez sajátosan „varródánieles" (ki)keveréssel: „Bár volna tél még, bár havazna hó! De vigyorog a nap. Tavasz van, ó. Nyúlik megint a vágyak kurta titka, miként ha füst, fonódik ujjaidra." A Bögre azúrban feltűnő számban található énekelhető költemény. Mindez a szerző költői 108
