Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Ferdinandy György: Az elveszett nemzedék (Kálmán Barsy: Apám arcvonása)
Az elveszett nemzedék Kalman Barsy: Apám arcvonásai A nyugati magyar irodalmat sok jogos, és jogtalan vád érte a hazatérés éveiben. Joggal marasztalták el példának okáért kritikusait és irodalomtörténészeit, amiért nem dolgozták fel a nyugati magyar írók munkásságát, és így ez az öt világrészt átölelő sziszifuszi munka a náluk sokkal hátrányosabb helyzetben lévő hazai kollégáikra maradt. Egy másik gyakran elhangzott vád azt veti a nyugati magyar írók szemére, hogy nem írták meg, nem dolgozták fel az idegenben felnőtt második nemzedék, az emigráció második generációja történetét, ami így a magyar irodalom atlaszán fehér folt maradt. Valóban: mi történt velünk? Miért nincs jelen irodalmunkban az utánunk jövők története? Pedig ez a nagyvilágban felnőtt új nemzedék létezik! Tudja, hogy honnan jön, és többé-kevésbé beszéli szülei nyelvét. A nyugati magyar irodalomban mégsem akadt senki, aki feldolgozta volna munkásságát. Nem merte volna senki? Riasztó lett volna, hogy ez a mi második nemzedékünk minden erejével szabadulni akar apái örökségétől, argentin akar lenni, ausztrál vagy francia? A mi emigrációban született fiaink - szembe kell néznünk vele - nem egészen magyarok. Még akkor sem, ha a szülők örökségéből ez-az rájukragadt. Anyanyelvűket a környezetüktől tanulták, íróik az argentin vagy az ausztrál irodalom részei, csak egy-egy furcsa név árulja el őket, egy-egy Attila, Ladislas, Stephan vagy Csaba. Mi pedig, az első generációsok, akik a nyakunkba szedtük a világot, hogy új hazát találjunk nekik, groteszk figurákká, mammutokká váltunk a fiaink szemében. Tragikomikus téblá- bolásunk inkább csak zavarta őket: arra emlékeztette, hogy hiába bújtak ki a bőrükből, ilyen szülőkkel, ilyen múlttal a hátuk mögött soha nem lesznek olyan emberek, mint a többiek. Mi pedig nem érezzük, és nem értjük őket egészen. Nem a mi feladatunk megírni a történetüket. Nekik maguknak kell ezt a - miénknél semmivel sem kevésbé drámai - fejezetet a világirodalom számára megírniuk. Az asszimiláció általában tevékeny periódus, nem kedvez a reflexiónak, az elmélkedésnek. A második generációnak kevés írója van. Ezeket is nekünk kell felfedeznünk, más népek irodalmában, idegen nyelvi közegben, sok szerencsével és még több erőfeszítéssel, mint a múlt fogyó emlékeire való ritka utalásokat. Hogy érdemes, azt az argentin író, Kalman Barsy műve ékesen bizonyítja. Barsy kétéves korában került Magyarországról Ausztriába, majd a tengeren túlra, Argentínába, alig hatévesen. Gyermekkorát egy argentin kisvárosban töltötte, és a Buenos Aires-i magyar kolóniában, ahonnan csak úgy tudott kiszakadni, hogy a nyakába szedte a világot, és szülei magyar múltjával együtt ellökte magától Argentínát, a befogadó országot is. Amikor, immáron felnőtt fejjel eldönti, hogy mégiscsak argentin lesz, argentin író, már késő: már beszippantotta őt is a latin népek nagy olvasztótégelye, Észak-Amerika. Erről a nem mindennapos életútről szól Kalman Barsy itt közölt, első magyarnyelvű kötete. Ennek is csak egyik vetületéről: arról, hogy hogyan él a magyar múlt egy másodgenerációs argentin prózaíró emlékeiben. „Ha igaz, hogy az író hazája a nyelv - mondja Barsy egyik nyilatkozatában -, akkor az én hazám kétségtelenül spanyol-amerika. A dolgok azonban - teszi hozzá - nem ilyen egyszerűek. Szüleim magyarok, és annak ellenére, hogy magyarul sem írni, sem olvasni nem tudok, értem és beszélem az anyanyelvemet." Ehhez a megírásra váró drámához előtanulmány az Apám arcvonásai. Jó könyv, talán fölösleges is mondanom. Barsy biztos kézzel használja a modern próza fogásait. A történethez pedig nem kell kommentár: magáért beszél. A két világ - a szülők elsüllyedt világa és az új haza között felnövő kamaszfiú kettős látásmódja feszültséggel tölti meg a fejezeteket. Az 106