Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Alföldy Jenő: Etűdök újrakezdés előtt ( Jász Attila: Az ellenállás formái)
ható, s minél több irányban, annál jobb. Nem egyetlen mester bűvöletében keletkeztek ezek a költői képeket aforizmákkal egybegyúró, rövid prózaversek vagy költői prózák (a kettő ugyanaz lehet, csak az egyik a vers felől közeledik a prózához, a másik a prózától a vershez); a személyes létezésélmény keresi magának a kifejezés formáját azzal a jól felfogott helyzettudattal, hogy ugyanarról az emberi létezésről, mely persze mindenkinél más formát ölt, már egy világkönytárra valót elmondtak előttünk. Ez az, ami fölemel, ugyanakkor megszédít; mondhatni, empedoklészi élmény, egyfajta elidegenedéssel súlyosbítva, mely a könyvtárlátogatót is megkísérti. Az eszményi olvasót (pl. Szerb Antalt) is megkísérthette az az érzés, hogy az irodalommal töltött idő az élet helyett eltöltött idő, és éppen a könyvek, a legjobb könyvek vezetnek rá erre a fölismerésre; e fölismerés nélkül a Faunt vagy Thomas Mann munkáinak jelentős része sem születhetett volna meg. Amikor egy történet könyvtárban kezdődik, jobb, ha közelébe se mész, mert rendszerint ott is fejeződik be, könyvlapok ízével a szájban" - így hangzik ez az aggály Jász Attilánál. Kételkedő summázatát később így fogalmazza meg Vörösmarty szellemének címezve: „.. .nem mi változunk a könyvek által, ők lehetnek csak jobbak általunk." Ez igaz. Visszatérve a kötettervre: ismertem költőt, nagymestert, aki egyszer elővette jegyzőfüzetét, és azt vette észre, hogy egyik följegyzéséből sem tudna önálló verset formálni, ám együttesen érdekes benyomást keltenek. Megfelelő csoportosításban összefűzve őket, olyan etüdsorozatot adtak ki, hogy kötetben megjelentetve a költő legsikeresebb versei közt emlegették őket. Ez bárkinek megadatik, akinek stílusa van, akinek gondolatai vannak, illetve akinek a gondolatai valami közös világkép vagy akár egyazon megszállottság titokzatos tartománya felé húznak, kinek-kinek alkata szerint. Jász Attila töredékes reflexiói kirajzolnak egy észjárást, egy gondolkodásmódot, egy stílust, ezért ez a visszatekintő és erőt gyűjtő kötet is fontos lépés az ő költőútján. Ismétlődő motívumok Nem csupán a régebben már többször idézett művek és mesterek köszönnek vissza. Egyre inkább kibontakozik a küzdelem tétje: az, hogy az irodalom és az elsődleges élmény miként vonzza, választja és taszítja egymást. A versek legegzaktabb módon diszciplínába foglalható vetüle- te, a poétika, úgy tetszik, olyan akadályt képezett Jász Attila előtt, amelyet ki kellett kerülnie. A huszadik század költői a jelek szerint számtalanszor igényt támasztottak az iránt, hogy megszabaduljanak a gondolat és az érzelem formába törésének kényszerétől. Nagy formaművészek, műfordításon edzettek is vallják: az előre meghatározott poétikai séma óhatatlanul arra késztet, hogy a költő ne azt mondja, amit mondani akar, hanem azt, amire a forma kényszeríti. Mindannyian tisztában vannak persze azzal is, hogy a küzdelem a formáért a gondolat tisztulásához és az áttételekkel nagy intenzitású, eszményi változatokhoz segíti a költőt. Mégis, van, amiről le kell mondani a formakényszer miatt: a nyelvi lehetőségek végesek. Föltételezhető, hogy búcsúzkodó évszázadunk folyamán a belső energiák minél teljesebb felszabadításának igénye keltett a költőkben egyre nagyobb vonzalmat a kötetlen formák, a szabad vers, a prózavers iránt. Látható a folyamat Jász Attilánál, ahogy a szonettformát csupán a szemnek mutató versről is átvált a cseppfolyós prózára. Mintha megfordítaná József Attila mondását:„a vers azért kötött kívül, mert belül folyékony", így: „a vers legyen kívül is folyékony, ha belül is az". De az is lehet, hogy a vers belül kötött, és ezért vállalható a külső képlékenysége... a képletesen megfogalmazott szabályok mindig önkényesek. A belső kötöttséget a gondolat biztonsága adná, csakhogy a Bizonytalan feljegyzések fejezetcím is mutatja, hogy a jelenlegi pályaszakaszon haladva éppen ez a biztonság hiányzik. Túl a szabályokon Poétikai szabályokon túl keresi a kifejezés formáit, s ez nemcsak a kötetlen formákra érvényes. Műfajok és műnemek határsértéseit is elköveti. Nem csupán vers és próza, líra és epika, illetve esszé között, hanem irodalom és festészet között is. Az érdeklődési területébe illő festőkről már esett szó, de a módszereit illetően még nem. Festői látásmódra váltott, keresve az éber álom és az emlékezés lehetőségeit a szavakban. Ez nem csupán a festők iránti vonzódásából ered, hanem nyelvkritikai szemléletéből is. Abból, hogy egyre inkább képekben godolkodik, miközben kapcsolata nem lazul a művészetként is megálló filozófia íróegyéniségeivel. Egyfajta relativizmust éreztet a gondolkodói és alkotói elbizonytalanodása.„Minden lényeges lehet, ha a középpont jobbra-balra csúszkál, ha ilyen könnyedén továbblöki egy-két újabb fordulat a történetben, mintha bárhol lehetne a közép pontja, de csak addig, amíg a könyv a végéig nem ér."„Lényeges" dolog lehet a költészetben az is, ha a lényegtelen dolgok eluralkodását érzékletesen fejezi ki a vers. Az aggasztó helyzet tudatosítása meg nem kerülhető feladatot ró a költőre. 104