Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Lovász Andrea: Gyermek – irodalom (diskurzusváltozatok)
zi a gyermekirodalom fogalmi körülhatárolását. Ez esetben a kanonizált, külső értékekhez való viszonyulás csak annyiban releváns, amennyiben az adott művek recepciója hozza létre az elváráshorizontokat. Tehát a normatív megközelítés hiányosságaival ellentétben a befogadásesztétikai fogalomértelmezésben megfordul a kánonok és az értékek problémája: nem azt nevezzük gyermekirodalomnak, amit a gyerekek szeretnek és a felnőttek szerint is értékes irodalom, hanem az olvasó gyerekek által - a felsorolásszerűen említett esztétikai alaptapasztalatok együttes működésének eredményeképpen - befogadott, reprodukált művek hozzák létre a gyermekirodalom fogalmát. A gyakorlati, illetve normatív szempontú megközelítés esetében problematikusnak tartott felnőtt-gyerek hierarchia megszűnik, hiszen a felnőtt egyenrangú félként van jelen, a gyerekkel, az olvasóval együtt írja a könyvet, illetve irrelevánssá válik az olvasás folyamatában felnőtt és gyerek szerepének megkülönböztetése: mivel gyermekirodalomról van szó, a fogalomalkotás és műfaji körülhatárolás az olvasó gyerek irányából történik. Kommunikációelméleti szempontból meghatározva adódik egy rokon értelmezés, amelyben nem rangon aluliságot jelent az alkalmazott irodalom kifejezés. Az írónak - aki többnyire felnőtt -, ha el akarja kerülni a kommunikáció teljes csődjét, alkalmazkodnia kell kommunikációs partneréhez. Egyszerűsítve: bármit tehet a felnőtt, ha a mű nem „szólítja meg" olvasóját, nem beszélhetünk gyermekirodalomról. Kommunikációs folyamat eredményeként létrejövő gyermekirodalom („üzenet") viszont feltételezi adó és vevő jól meghatározható teoretikus különbözőségét, eszerint a gyermek- irodalom az a fajta irodalom, amelynek befogadója egy gyerek(korú olvasó), függetlenül attól, hogy az adott irodalmi művet neki szánják-e vagy sem, hogy írója esetleg szintén gyerekkorú, hogy a mű iskolai közvetítéssel vagy szabad olvasmányként kerül a kezébe. Ez a fajta megközelítés egyrészt a gyakorlati szempontú fogalomértelmezést legitimálja, hiszen mérvadónak a ténylegesen megvalósuló olvasási aktust tartja, az olvasást lehetővé tevő körülmények bonyolult hálózatát pedig éppen csak ignorálja: az irodalmi munka születése, kiválasztása, tartalma nem releváns az értelmezésben. Másrészt viszont e potenciális kommunikációelméleti meghatározás túllép a gyakorlati szempontú értelmezésen annyiban, hogy nem a faktikusan megvalósuló olvasási aktus lesz a kommunikáció eredménye, hanem az elolvasott mű „üzenete". Mivel nem minden olvasott irodalmi művet képes dekódolni a gyerek-vevő, a befogadás-megélés-értelmezés normatív követelményként a folyamat egészével szembekerül. Az adódó következtetés értelmében gyermekirodalmi munkának nevezhetjük mindazokat az irodalmi műveket, melyeket a gyerek szívesen olvas - a jelen értelmezésben egyenlőséget tételezve a gyereknek tetsző munkák és a gyerek által dekódolt (megértett, átélt) munkák között. Az elvi szinten deklarált gyerekközpontúság a recepcióelméleti, illetve kommunikációelméleti fogalomértelmezésben látszik megvalósíthatónak, hiszen mindkét fogalommeghatározási kísérlet esetében a gyerek előtag differencia értékű prioritása érvényesül. A dolgozat bevezetőjében mondottakat negálva, a gyermekirodalomnak az ún. „felnőtt", „komoly" irodalommal való értékegyenlősége magától értetődő módon felveti a saját, külön létező elmélet szükségességének megkérdőjelezését - hiszen csak az irodalmi műfajok rendelkeznek sajátos, egyedi elméleti megalapozottsággal.® Ennek értelmében a gyermekirodalom sem igényelhet önmaga számára külön elméleti hátteret. Mindemellett nem kerülhető meg az a tény, hogy létezik irodalmi műveknek olyan csoportja, amelyet - műfajtól függetlenül - gyerekek olvasnak. Ilyenképpen viszont mégis szükségessé válik egy, csak a gyermekirodalomra vonatkozó szigorú elméleti háttér megteremtése - tehát nem a már meglévő irodalomtudományi fogalmakat kell alkalmaznunk a gyermekirodalom elméletének megteremtésében, hanem saját, specifikus fogalmi apparátus létrehozása és bevezetése válik szükségessé. Az irodalomelméleti szakterminológia használatát éppen a gyermek előtag használatából adódó - igaz, elsősorban fejlődéslélektani - korlátozások kérdőjelezik meg. Zsákutcába fut a gyermekirodalom befogadáselméletének kérdése is, mert honnan is tudhatná a felnőtt, hogy mit gondol az aktuális gyerektársadalom az adott műről. A gyermekirodalomról, gyermekirodalmi művekről szóló tanulmányok, még a gyermekkönyv kritikák is, így elsősorban megint csak pedagógiai szövegek: azaz, milyen jó, hogy a gyerek ezt is, azt is megtalálhatja benne (jó, „mert 98
