Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 12. szám - Legenda Szilágyi Domokosról (Összeállította: Albert Zsuzsa)

tíz nyomtatott oldalnyi lett a megjelent szöveg.) De itt, feltehetően magával a témával volt baj. (Az újtípusú avantgarde a romániai magyar lírában - ez lett a címe.) Végül - valószínűleg diplomatikus megoldásként - jó idő múlva (1971. áprilisi számban) jelent meg, feltűnést kerülő módon, a lap legvégén, a két hasábba tördelt, kisebb cikkek között.

Elnézést, azért idéztem fel ezt a mozzanatot, pontosságra törekedve, mert egyrészt jelezheti, hogy nem volt olyan népszerű akkoriban az erdélyi, s egyéb határon túli magyar irodalommal foglalkozni. Másrészt pedig, meghatva, sőt megrendülve éltem át azt, hogy mennyire számított ez az íme, ilyen halványan sikerült, halk kísérlet azok számára, akiknek ez mégis visszhangot, anyaországi visszajelzést képviselt. így jutok vissza Sziszhez. Akkor „beszéltünk" erről vele (a már többször taglalt közös hallgatás, kevés szó, gesztusok módján), amikor a már említett személyes találkozás után jóval, egyszer Palocsy Zsigánál, majd külön, ünnepélyes „fogadtatásként" egy kávéházban jöttünk újra össze. Az előbbi eset a Palocsyval közösen írt Fag\/öngy című kötetünkkel függ össze (1971) - erről írtam is az Ilia-féle Tiszatájban, Miska külön felkérésének eleget téve. A másik alkalmat viszont egészen másfélének, s igen megtisztelőnek éreztem és éltem át. Akkor már túl a Felezőidő című köteten (1974) - utólag különösen azt gondolhatjuk: a hagyatkozó időszakban élt Szilágyi Domokos Nagy Máriával, a szép szerelem ideje volt ez - s ketten, együtt jöttek erre a mintegy megrendezett vendéglői találkozóra Kolozsváron. Szisz bottal, soványan, sápadtan, kevés szavúan. Az egész együtt töltött idő - nincs jobb szavam - ünnepélyes volt. Akkoriban jelent meg a Felfedezőidőről írott cikkem, azt köszönte meg. Az efféle mindig furcsa, kölcsönös zavarral jár, amit különféle humorizálással oldanak, vagy próbálnak oldani a partnerek. Mindezzel együtt számomra felejthetetlen, megható és a személyes tehetetlenség súlyával, nyomasztó emlékeként él ma is. Micsoda méltatlan helyzet ez, amikor egy kiemelkedően nagy tehetség számára nem mindennapi, természetes jelenség az, hogy méltó visszhangra talál, hanem ezt kivételnek kell tekintenie.

Péterfy László: - Többet kellene tudnunk a gyerekkoráról. Most, ahogy így beszélgetünk és mind több és több emlékem is idéződik fel Domival kapcsolatosan, rájövök, hogy semmit nem tudok arról, hogy milyen volt a gyerekkora. Hét gyerekes család, ismertem az édesapját, aki nagyon hallgatag, magas, sovány, nagy ádámcsutkájú ember volt, alig szólt valamit. Az édesanyja meg egy nagyon kemény asszony volt.

Amikor Batizban vendégeskedtem nála, én akkor az Avasban Máramarossziget és Szatmárnémeti között Nyegresten voltam éppen tornatanár, főiskola után, rajztanár, de több tornaórám volt, mint rajzórám, és Domi meglátogatott Batizba hazatérőben, és elvitt magával szombat-vasárnap Batizra.

Fölültünk egy kerékpárra, illetve két kerékpárra, és bementünk Batizról Szatmárnémetibe, ami azt hiszem hat vagy nyolc kilométer. Mintha külvárosa lenne Szatmárnémetinek. Ahol hát itt is, meg amott is barátokkal meg ketten is illogattunk. Majd énekelve kerékpároztunk haza már hajnaltájban, és letámasztottuk a kerékpárt ott a kerítésnél és megyünk be a nagy fehér oszlopos tornácos verandára, s egyszercsak a veranda oszlopa mögül kiperdül az édesanyja és egy óriási pofont kent le Szisznek. Egészen döbbenetes volt, én nem is tudtam mire vélni a dolgot, bemenekültem a kuckóba, a szobájába, és Domi egy szót sem szólt, bejött, lefeküdt, tényleg, mint egy megvert gyerek, másnap se volt erről szó.

Vári Attila: - Kolozsváron már Nagy Máriával élt együtt, ez a batizi pofon megfejt számomra dolgokat, Máriának és néhai Nagy Kálmánnak volt egy kislánya meg egy nagyobb kisfia. A kisfiú Péter, akkor éppen nagy bélyeggyűjtő volt, olyan hét-nyolcéves lehetett a gyerek, és csodálatos volt a viszonya a két gyerekhez, ahogy viszonyult hozzájuk!

Valamiért Pétert egyszer megverték a lépcsőházban, vagy az udvaron valahol, és ahogy feljött, mi bent voltunk, emlékszel Laci, balra volt az a kis szobája Szisznek, a gyereksírás kívülről jött, Szisz fölkelt, kiment a nappaliba, ahol az a nagy asztal volt, leültette, elkezdett vele beszélgetni, de visszajött, becsukta az ajtót, hogy ne halljam, hogy miről beszél82