Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 12. szám - Legenda Szilágyi Domokosról (Összeállította: Albert Zsuzsa)

időnként eljátszotta éppenséggel az ellenkezőjét is, hogy ő ezt vagy azt nem tudja. A zenével való kapcsolata számomra egyre inkább, ahogy beszélgetek emberekkel róla, azt jelenti, hogy valahol a zenéhez van köze az egésznek. A költészetének is. Nemcsak azért, mert zenélnek azok a verssorok, hanem a dolog elvontsága, és a dolognak főként a szerkezete miatt. Feltehetőleg nagyon jó matematikus volt.

Kovács András Ferenc: - A Dsida utáni vonalba, hogy a transzszilván vonalat mondjam, de a Weöres utáni vagy Jékely - Jékely is játékos költő - Jékely utáni vonalba tartozott bele valamiképpen számomra.

Albert Zsuzsa: - Ugyanakkor, mikor tragikus, rendkívül tragikus.

Kovács András Ferenc: - A játéknak végső soron csak úgy van értelme, az ember azt hiszem nemcsak könnyedségből játszik, hanem félelemből játszik, meg fájdalomból játszik. Az életével játszik aki él, vagy a halállal játszik. Hogy mondja Szilágyi: „Játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig." - azt hiszem, Mozartról írta. Az egyik kedvenc zeneszerzője volt, különben nagyon szerette a zenét. A romantikusokat nem nagyon szerette, a preklasszikusokat, a madrigalisztikát nyilvánvalóan, Vivaldit. Mozartot, és azután Bartókot és Honeggert.

A hetvenes években, amikor írni kezdtem, vagy gondolkodni a világról, akkor mások mellett Szilágyi Domokos is abban a hitben erősített meg, hogy a legsúlyosabb dolgokat nagyon könnyen, nagyon elegánsan, nagyon játékosan és nagyon igazán el lehet mondani.

Kolozsvári Papp László: - Kolozsváron költők, írók közt elterjedt az a gondolat, hogy jobban kellett volna őt szeretni. És akkor életben lehetett volna tartani. Mert valami az ő életéből hiányzott, és számot kellett vetnie az igazi átütő nagy siker, és elismerés, nem a siker, az azt hiszem rossz szó, az elismerés hiányzott neki. Mindent megkapott, amit nem kapott meg, abban a hatalom akadályozta meg.

Csíki László: - Erről van szó. Végszó: mohóság vagy vágy, amit nem lehetett kielégíteni egyénileg. Annakidején, amikor éjjel négy órakor a rendőrség előtt a barátaimmal megegyeztünk, hogy mit fogunk hazudni a halála körülményeiről, éppen ez volt a fontos számunkra, hogy valami olyant mondjunk, nehogy a későbbi kiadását, recepcióját meggátoljuk. Mindannyian úgy hittük ott, akkor is, a döbbenetben meg a gyászban együtt, hogy nem feltétlenül csak egyéni indíttatású tragédiáról van szó. Ha ezt viszont kimondom, azok között a körülmények között, soha többet ki nem adják. Hogyha az derülne ki, hogy ez a fickó többek között utálta azt, amiben van. S akkor elterjesztettük ezeket a csontritkulásról meg egyébről szóló történeteket. Ne feledjük Szilágyi Istvánt, ő volt a legjobb.

Széles Klára: - Itt joggal, több szó esett arról, hogy Szilágyi Domokost milyen érzékenyen érintette az, hogy Magyarországon, az anyaországban mennyire nem ismerték, irodalmi körökben is kevéssé. Hadd mondjam el hogyan, mennyire tapasztaltam ezt, személyesen. - A dolog, s a Vele való személyes találkozás előtti történet is idetartozik. - Az, hogy az ő, s az ők (az első Forrás nemzedék) indulása, első köteteik megjelenése után nem sokkal, az 1960-as évek végén írtam egy nagyobb, körképszerű tanulmányt. Visszapillantás volt ez az erdélyi magyar költészet útjára, a II. világháború végétől saját jelenkorunkig, a hatvanas évekig, előtérbe állítva a korunkbeli lírikusokat, a Forrás költő-csoportját, az örvendetes költői megújulás változatait. Külön szóltam Székely János verseiről, Kányádi Sándor költészetéről (akkor még ő sem számított igazán ismertnek). Középpontban négy portré szerepelt: Hervay Gizella, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár lírikus arcképe. Végül, a csoport, az irány jellemzési kísérlete. - Akkoriban kivételes mozzanatnak számított az, hogy egy folyóirat, egy főszerkesztő érdeklődött a tanulmány, a téma iránt - sőt kérte a kéziratot. (Az akkori Kortárs érdeme ez, s Kovács Sándor Iván főszerkesztőé.) De gyakorlatilag az derült ki, hogy ez az együttműködés sem halad - nem haladhat. Akkor nem haladhatott sima úton. Az elkészített tanulmány hónapokig, évekig hevert a szerkesztőség fiókjában. - Igaz, az efféle, nagyobb lélegzetű írásoknak sokszor ez a sorsa (kb.

81