Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Legenda Szilágyi Domokosról (Összeállította: Albert Zsuzsa)
Együtt: - Hatszázkilencvenkilenc sor, plusz a cím. Csíki László: - Az irodalomtörténészek a számmisztika körül próbálnak valamit kibogozni, semmi, megszámozta, ez ennyi. Vári Attila: - Utána elkezdte a fél magyar irodalom számozni a sorokat. Nem tudták, hogy ez erről szól. Hogy „gyere, majd megmutatom neked, hogy én hétszáz sorban tudok írni, ha neked hétszáz sor kell belőlem". Annakidején a bukaresti televízió magyar műsora számára - engem úgy hívtak különben a kollegáim Bukarestben, hogy Vári Attila temetkezési vállalkozó, mert állítólag ahol megjelentem, lefilmeztem, az illetőt néhány hónappal később temették. Nyolcvan, kilencven évesek, Kós Károlytól Franyó Zoltánon keresztül, Horváth Imre, Horváth Istvánig, végigfilmeztem az öregeket. Albert Zsuzsa: - Hát ez volt az első feladat nyilván. Vári Attila: - Ez volt az első feladat. Szisz rengetegszer bosszantott ezekkel a kétsoros, háromsoros lapjaival, hogy ezzel az őrülttel minek kellett portrét készíteni! Teljesen kiesett az emlékezetemből Laci az, hogy néhány hónapon keresztül Szisz például könyvrecenziókkal jelentkezett a bukaresti televízió magyar műsorában, ahol igen szépen, a maga halk és megfontolt módján elmondta, hogy XY könyve milyen csapnivaló, és ez különben élő adásban ment, mert nem volt még mágneses rögzítési lehetőségünk a hetvenes évek elején. Csíki László: - Mennyi ideig tartott ez? Vári Attila: - Néhány hónapig. A néhány hónap alatt, pontosan tudom, mert ott dolgoztam abban az időben, ez alatt a néhány hónap alatt a bukaresti televízió magyar szerkesztősége Szisznek kifizetett kétszer annyi pénzt, mint amennyit egy könyvéért kapott volna. Albert Zsuzsa: - Van egy hosszabb verse, amelyben visszatérő sor az, hogy „Egyedem begyedem tenger tánc, Hajdú sógor mit kívánsz?" Tudom mire vonatkozik ez. Lászlóffy Aladár: - No jó, a folyóiratok légkörét kétféle szempontból kellett bírni, vagy nem bírni. Bírni kellett, mint folyóiratokban közölni akaró, tehát verssel, írással folyamodó, avagy írásra, versre felszólított író, és nagyon sok nyoma van annak is, a megmaradt levelezésből is, hogy őt nagyon sokszor kérték fel erre-arra, és nyilván ő maga is, mikor befejezett valamit, akkor nagy örömmel, ide vagy oda, odaadta közlésre. Tehát ezt is bírni kellett, el kellett viselni a döntést, ami sokszor nem a szerkesztő véleményét jelentette, hanem a korabeli politikai cenzorális viszonyok pillanatnyi állását. Másrészt viszont bírni kellett azt, hogy az ember, mint szerkesztő, ott ül egy szerkesztőségben. Ezt nem bírta Domi. Több olyan kísérletről tudunk, amikor őt, ha csak formálisan is, de valamelyik lap alkalmazta, hogy valamilyen fix jövedelemhez jusson, és nagyjából az lett az eredmény, hogy egyrészt a szónak minden idézőjeles és valóságos értelmében használhatatlan szerkesztőnek bizonyult, képtelen volt ott ülni és mondjuk mások kéziratait olvasva dönteni, továbbadni, rovatoskodni, mert ő nem egy „rovatmúltú edény". Domit ilyen értelemben nem lehet domesztikálni. Általában a nagy számok törvénye szerint minden szerkesztőségben nagyjából ugyanolyan arányban voltak ott a hozzáértők és a csiszlikek, ilyen szempontból különösebb preferencia nem alakulhatott ki egyikkel szemben sem, talán a személyes preferenciáit az embernek az alakította, hogy melyik volt az a szerkesztőség, amelyik következetesebben felvállalt egy irányt, amit az ember is vállalt, vagy amelyik több versét, több írását közölte az embernek. Az értékét ismerők, a barátok, az irodalom korifeusai, a Szilágyi Domokos esetében és más kollegák esetében is, ha nem kifejezetten olyan politikai negatívumokról volt szó, amikor már semmit nyilvánosan nem lehetett tenni, de még olyan esetekben is lehetett nem nyilvánosan tenni valamit, nem hagyták elesni soha a költőt, ilyen értelemben Szilágyi Domokosnak nagyon sok periódusában volt anyagi gondja, mert azért csupán a közlésből, így neveztük azt, szabad úszóként nem lehetett megélni, ezért is erőltették, 77
