Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (X. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
fejezetet lehet írni egy ilyen rövid sétáról. Olyan sokszínű, változatos, gazdag ez a világ. Vegyük Balzacot! Vegyük Proustot! Oldalakon át tartanak azon tárgyak, dolgok felsorolásai, listái, nyilvántartásai, amelyeket ezer meg ezer bútorkészítő, fafaragó, posztóványoló, kőfaragó gondolt ki és készített el, amelyeket az európai városokat, azok utcáit, házait, lakásbelsőit létrehozó, megszámlálhatatlanul sok ügyes, érzékeny, finom kéz alkotott. Monroviában egészen más helyzettel találkozik az oda látogató. Az egyforma külsejű, ócska, elhanyagolt házacskák kilométereken át húzódnak, egyik utca a másikba, egyik negyed a másikba olyan észrevétlenül megy át, hogy csak az ottani klímában hamar ránktörő fáradtság tudatosítja bennünk, hogy a város egyik részéből a másikba jutottunk. A házak belseje is egyformán szegényes és egyhangú (kivéve a gazdag előkelőségek néhány villáját). Asztal, székek vagy hokedlik, családi vaságy a szülőknek, raffia vagy műanyag gyékény a gyerekeknek, falba vert szögek a ruháknak, díszítésül legtöbbször újságokból kivágott színes képek. Egy nagy fazék a rizsnek, egy kisebb a szósznak, bögrék a teához és vízhez. Műanyag mosogatótál, amelyet menekülés esetén (s ilyesmi az utóbbi időkben gyakran előfordult a megismétlődő harcok miatt) az asszonyok bőrönd gyanánt visznek a fejükön. Ez minden? Többnyire igen. Legkönnyebben és leggyorsabban horganyzott hullámlemezből lehet házat építeni. Az ajtót kartonfüggöny helyettesíti, a kicsi ablaknyílásokat az esős évszakban, amely errefelé hosszú és kimerítő, egy darabka furnérlemezzel vagy vastagabb kartonpapírral takarják el. Napközben az ilyen ház forró, mint a kemence, falai ontják magukból a hőséget, a tető szinte sisteregve olvadozik a napon, így aztán hajnaltól naplementéig senki sem merészkedik be a házba. Alig dereng, amikor az utcára tolul a még álmos embertömeg, s estig ott is marad. Az emberek izzadságtól nedvesen másznak elő, vakargatják a pók- és szúnyogcsípések nyomait, a fazékba tekingélnek, nem maradt-e véletlenül az esti rizsből. Az utcát, a szomszéd házát bámulják mindenféle érdeklődés és várakozás nélkül. Talán csinálni kéne valamit. De mit? Mit lehet csinálni? Reggel elindultam a Carrey Streeten, ahol a szállodám is áll. Ez itt a központ, a bevásárló negyed. Nem jutok messzire. A falak mentén mindenütt csapatostul ücsörögnek a bayayék, ezek a tétlen, éhes fiúk, akiknek semmiféle életlehetőségük nincs. Folyton leszólítanak, hol azt kérdik, honnan jöttem, hol idegenvezetőnek ajánlkoznak, hol arra kérnek, intézzek el nekik valamilyen amerikai ösztöndíjat. A felkínált aprópénzt el sem fogadják, rögtön a legmagasabbra törnek - Amerikába mennének. Száz méter múlva már püffedt arcú, zavaros tekintetű, gyakran kéz vagy láb nélküli fiúk gyűrűje vesz körül. Kéregetnek. Ezek a gyerekek a Charles Taylor szervezte Small Boys Units legborzalmasabb egységeinek egykori katonái. Taylor kisgyerekeket verbuvál, és fegyvert ad a kezükbe. Kábítószert is ad nekik, s ami222
