Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (X. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

kor bekábítóznak, rohamra küldi őket. A kábult gyerekek kamikázeként vetik magukat a harcba, mennek neki a golyóknak, rohannak az aknákra. Amikor már annyira függővé válnak, hogy nem lehet őket használni, Taylor elkergeti őket. Némelyek közülük eljutnak Monroviába, és ott fejezik be rövid életüket valamelyik árokban vagy szeméttelepen a malárai, kolera vagy a sakálok martalékaként.

Tulajdonképpen nem tudni, miért ment Doe a kikötőbe (amivel kiprovokálta halálát). Talán elfelejtette, hogy ő az államelnök. Tíz évvel korábban lett elnök, alapvetően véletlenül. Tizenhat társával, hozzá hasonló hivatásos altisztekkel, azért mentek Tolbert elnök rezidenciájába, hogy megkérdezzék, mikor kapják meg elmaradt zsoldjukat. Nem találkoztak egyetlen testőrrel sem, Tolbert pedig aludt. Kihasználták az alkalmat, szuronyaikkal ledöfték az elnököt. És akkor Doe, mint a csoport legidősebb tagja, elfoglalta Tolbert helyét. Monroviában alapvetően senki sem tiszteli az altiszteket, most meg egyszerre mindenki hajbókolni kezdett neki, megtapsolták, tülekedtek, hogy kezet foghassanak vele. Mindez nagyon megnyerte Doe tetszését. Hamar megtanult néhány dolgot: ha a tömeg tapsol, magasra kell emelnie a kezét üdvözlésként és a győzelem jeleként. Ha este valamilyen rendezvényre megy, a tábori egyenruha helyett kétsoros, sötét öltönyt kell felvennie. Ha valahol felbukkan valamilyen ellenfél, el kell fogni, meg kell ölni.

De nem tanult meg mindent. Nem tudta például, mit kell tennie, ha egykori cimborái - Taylor és Johnson - elfoglalják egész országát, elfoglalják a fővárost, és ostromolni kezdik a rezidenciáját. Taylornak is, Johnsonnak is megvoltak a maga bandái, s mindketten, egymással versengve, hatalomra törtek (amely hatalom még mindig Doe kezében volt). Az ilyen hatalmi törekvésekben természetesen szó sincs semmiféle demokráciáról vagy szuverenitásról. Egyetlen dolog a fontos: kinél van a kassza. Doe tíz évig őrizte a kasszát. Jogukban állt úgy gondolni, hogy ennyi elég volt. Mi több, egyenesen ezt hangoztatták! „Mi csak azt akarjuk - ismételgették tucatnyi interjúban -, hogy távozzon Samuel Doe. Már másnap béke lesz az országban".

Doe erre nem tudott mit válaszolni, összezavarodott. Ahelyett, hogy tett volna valamit - fegyveresen vagy békés úton -, nem csinált semmit sem. Rezidenciájába zárkózva nem is nagyon tudta, mi zajlik körülötte, jóllehet már három hónapja elkeseredett harcok folytak. És akkor jelentik neki, hogy nigériai katonaság érkezett a kikötőbe. Köztársasági elnökként jogában állt volna hivatalosan megkérdezni, miféle idegen katonák léptek országa területére. Követelhette volna, hogy az idegen katonák parancsnoka jelenjen meg nála, s adjon magyarázatot. Doe azonban semmi ilyesmit nem tett. Megszólalt benne a felderítő-altiszt, a járőr-őrmester: megnézi ő maga, mi lapul a bokorban! Autóba ül, és a kikötőbe hajtat. Dehát nem tudja, hogy a városnak ezt a részét már elfoglalta Johnson, aki föl akarja őt négyeltetni? És hogy egy államelnöknek nem illik idegen katonai parancsnoknál jelentkeznie?

Lehet, hogy valóban nem tudta. De az is lehet, hogy tudta, csak megcsalta a képzelete, nem gondolkodott, fejetlenül járt el. A történelem gyakran a meggondolatlanság szülötte. Az emberi ostobaság zabigyereke, az eszelősség, hülyeség és

123