Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Jász Attila: Párbeszédkísérlet (Szigeti László beszélgetése Mészöly Miklóssal)

okos - mondat, amitől a korábbi megállapítások csak hitelesebbek, sőt, súlyosabbak lesznek: „Nem tudom, hol az irodalom és az élet között a határ." Ezeket a mondatait nagyon lehet szeretni. Jó lett volna, ha az a bizonyos napló ilyen határtalan határok között mégis elkészül.

Azon gondolkoztam el, legvégül, hogy olvasás közben miért éreztem olyan fontosnak ezt a vállalkozást, hiszen néhányszor átrágva a könyvet, evidenssé vált, hogy ezekről a témákról-dolgokról, így vagy úgy - interjúban, esszében, noteszlapokon stb. - beszélt már Mészöly. A magyar nyelvű háborús regény hiányát már 1970-ben felveti egy interjúban, íráskényszeréről, mint lelki higiéniáról első értekező prózáiban beszámol, a valósághoz való hűségével szintén már A tágasság iskolájában foglalkozik. (A természettudományos felismerések nyomán fogalmazza meg ars poétikáját: a valóság „már csak pontos többértelműséggel ragadható meg".) A beszélgetés során - legtöbbször - szintén indirekt módon ad számot elméletei elképzeléseiről. Az egyén szerepéről és fontosságáról a sport kapcsán. Meg például az Anna Karenina meztelen vállán lévő anyajegyről, arról, ahogy a nő vonul lefelé a báli lépcsőn és e kis foltocska izzani kezd... S e részlet kiemeléséből-meséléséből-interpretalásából az olvasó talán többet megért a Mészöly-prózák fragmentáris poétikájából és látásmódjából, mint a teoretikus körüljárások nyomán. A Megbocsátás, szerintem, ilyen anyajegy-effektusokból áll össze kisregénnyé. A beszélgetéskönyv azonban, éppen azzal, hogy önmagát mindvégig kísérletként határozta meg -se címkét tekinthetjük metaforikusnak is, hiszen műveinek összességét áthatja a kísérletezés -, képes volt a mészölyi maximalista elvárásoknak megfelelni, azaz áttételeken keresztül atmoszférát teremteni. Rögzíteni a hetvenöt éves Mester szellemi állapotának lenyomatát, folyamatosan sugározni Mészöly etikai-esztétikái tartását, és megvalósítani egy élet művének lényegi összefoglalását.

PS. Egyébiránt valóban elgondolkoztató dolog, hogy Buddha mosolyog, ahogy Mészöly zárja a beszélgetést. Metafizikusán tehát, ahogy kell, nyitva hagyva a bezáruló könyvet, vagy - a viccet félretéve - inkább csak a gondolatot, hiszen Buddha azért mosolyog, hogy meg lehessen kérdezni, miért. Hrabal - ha már korábban a könyv diktálta párhuzamra hivatkoztam - azt mondja a témához kapcsolódóan, kissé túl egyszerűen: „Ragyogó érzés, ha az ember mosollyal telítődik, azzal az üdvözült mosollyal, amely minden buddhista szerzetes arcán elömlik, amikor Buddha mosolygó szobrát látja." Mészölynek pedig - jóllehet általában figyelmen kívül hagyott tény, hogy már 1955-ben a magyar Buddhista Misszió tagja volt - konkrét és mély válasza is van: „Buddha mosolyában benne van egy minden emberi jelenség fölé emelkedő kívülállásnak és felemelkedésnek az energiája, a személytelenség univerzális magmája, s a bizonyosság, hogy arcáról nem a személyesség sugárzik, könnyűvé teheti a lét elviselhetetlenségét." Közép-európai - regény terjedelmű - változatban ezt a válaszaspektust Kunderától ismerjük (ld. előző kiem. J. A.), aki hasonló módon zárja - hasonló jellegű - könyvét, csak ő egy zsidó közmondásra épít: „...Isten nevet, amikor látja, hogy gondolkodom." Nem árt persze e figyelmeztetést önmagunkra is érvényesnek tekintetni, amikor a Mészöly-Szigeti „vállalkozásról" gondolkodunk. Például, hogy ki mit kérdezne és válaszolna helyettük. Talán csak ezután aggathatjuk magunkra a bölcs mosolyt. (Kalligram, 1999)

93