Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (X. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

bódétól, még elhanyagoltabb, átmeneti külsőt vett föl, olyan, mint egy vándor ka­raván, amely csak kis időre állt meg az elviselhetetlen déli melegben, de nemso­kára indul is tovább, egyébként nem nagyon tudni, hova. Megkértem Johnt és Zadót, hogy vigyenek egy szállodába. Nem tudom, volt-e egyáltalán valamiféle választék, mindenesetre szó nélkül elvittek egy hámló va- kolatú, emeletes épülethez, amelynek bejárata fölött tábla hirdette: El Mason Ho­tel. A szállodába a báron át lehetett bejutni. John kinyitotta az ajtót, de nem jutott tovább. Bent, a színes mesterséges fényben, a fullasztó, sűrű, levegőtlen hőség­ben prostituáltak álldogáltak. Csakhogy azzal, ha azt mondjuk „prostituáltak áll­dogáltak", nem adjuk vissza a helyzet lényegét. A kicsi helyiségben vagy száz le­ány préselődött egymáshoz izzadtan, kimerültén s olyan szorosan, úgy összeta­padva, hogy az ember nemcsak hogy nem tudott bemenni, de még a kezét sem tudta bedugni. A mechanizmus úgy működött, hogy ha a kliens kinyitotta az ut­cáról az ajtót, a bárban uralkodó nyomás katapultként kidobott egy lányt egye­nest a meglepődött pasas karjaiba. Egy pillanat múlva már egy másik lány foglal­ta el az előző helyét. John visszalépett, és más bejáratot keresett. Egy kicsi irodában derűs, tisztes külsejű fiatal líbiai ült - a tulajdonos. Hozzá tartoztak a lányok és a rozoga épület, amelynek síkos, penészes falain hatalmas, megfeketedett foltok rendeződtek megnyúlt, sovány, csuklyás jelenések, kísértetek és szellemek néma körmene­tévé.- Nincsenek irataim - vallottam be a líbiainak, aki erre csak elmosolyodott. - Az nem fontos - mondta. - Itt kevés embernek vannak iratai. Iratok! - nevette el ma­gát, és cinkosan Johnra és Zadóra pillantott. Láthatóan egy másik bolygóról érke­zett embernek tartott. A Monrovia nevű bolygón az emberek inkább azon törték a fejüket, hogyan húzzák ki másnapig. Kit érdekeltek ott a papírok? - Negyven dollár egy éjszakára - mondta. - De étkezés nélkül. Enni a sarkon túl lehet, egy Szíriái asszonynál. Azonnal meghívtam oda Johnt és Zadót. Az idősödő, bizalmatlan, állandóan az ajtó felé tekingélő asszonynál csak egyféle étel volt - saslikrizzsel. Azért figyelte az ajtót, mert sosem tudhatta, ki lép be rajta - enni szándékozó vendégek, vagy banditák, akik mindenét elveszik. - Mit tehetek? - kérdezte, miközben lerakta a tányérokat. Idegei kikészültek, már minden pénzét elvesztette. - Oda az életem - mondta különösebb kétségbeesés nélkül, csak úgy, hogy mi is tudjuk. A helyiség üres volt, a plafonról mozdulatlan ventillátor lógott, mindenütt legyek dongtak, az ajtóban egyre újabb koldus jelent meg kinyújtott kézzel. A koszos ablak mö­gött is tányérunkat bámuló koldusok tolongtak. Rongyos férfiak, mankóra tá­maszkodó asszonyok, számos gyerek, akiknek akna tépte le kezét vagy lábát. Ott, az asztalnál, tányér mellett nem nagyon tudtuk, hogyan is viselkedjünk, mit csi­náljunk. Sokáig hallgattunk, végül megkérdeztem, mi lesz az irataimmal. Zado azt vála­szolta, hogy csalódást okoztam a repülőtéri személyzetnek, mert minden papí­rom megvolt. Az lett volna a legjobb, ha semmilyen dokumentumom nincs. A fe­kete járatokon mindenféle jómadarak érkeznek ide, hiszen ez itt az arany, a gyé­mánt és a kábítószer földje. Sokuknak nincs vízumuk vagy oltási könyvük. És ők 113

Next

/
Thumbnails
Contents