Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Boldizsár Ildikó: A félegyházi mesekirály (Seres József félegyházi parasztgazda népmeséi — Közreadja: Bereznai Zsuzsanna)
másfél év alatt 143 mesét, több mint 18 órányi meseanyagot gyűjtött tőle, s az összegyűlt anyag láttán igazat adhatunk az öntudatos meséiéinek: valóban a mesekirályok egyikének tekinthetjük őt. De mit jelent mesekirálynak lenni? Nem egyszerűen azt, hogy sok mesét kell ismerni és alkalom- adtán elmondani, továbbadni. A mesekirálynak meg kell őriznie egy immár több száz éve hagyományozódó meseanyagot, amely az idők folyamán olyan sűrű tudásanyaggá állt össze, hogy a mesemondás során minden szónak jelentősége van. Tovább kell adnia valamit őseink tudásából, s mindezt úgy kell tennie, hogy a hallgatóság egy pillanatra se veszítse el érdeklődését a hallottak iránt. S egy királynak nemcsak kivételes memóriával, jó előadókészséggel kell rendelkeznie, hanem azzal is, hogy szükség (a hallgatóság határozott igénye) esetén új mesékkel is előálljon. Seres József, büszkén jelentette ki: „Ha mesélni köllene, én egy egész napot tudnék mesélni - hiba nélkül!" A mondott és az írott mese nagyon sokban különbözik egymástól. Éppen ezért a folklór alkotások elemzésénél nem megkerülhető az a tény, hogy a kutatók a folklór alkotásokat viszonyfogalomként kezelik, s valamihez képest határozzák meg azokat. Vagy szétválasztják a folklór és a nem-folklór alkotásokat (hivatásos és nem hivatásos művészetek), vagy megkülönböztetik egymástól a szóbeli és az írásbeli alkotásmód jellegzetességeit. A „szájhagyományozás", azaz egy pillanatnyi ihletettségből táplálkozó, jórészt alkalmakhoz kötött, szokásokhoz alkalmazkodó művészettípus legjellemzőbb vonása pedig a változatok nagyszámú létrehozása. A folklór alkotásokra az a legjellemzőbb, hogy változatokban élnek tovább, és e változatokra nemcsak a típusok és a motívumok nagy száma, a formulák és a sztereotípiák uralma jellemző, hanem a variánsok létrehozásában döntő szerepet játszó szociológiai és etnográfiai tényezők is, valamint az, hogy az egyes szövegek erősen kötődnek bizonyos közösségi alkalmakhoz, rítusokhoz és hiedelmekhez. Ez a kötődés valóban nagymértékben befolyásolhatja azt, hogy az alkotó hogyan és milyen történetet mond el, de a fő kérdés minden egyes alkotásnál az, hogy végső soron mi az az „állandó elem", amit minden alkotó változatlanul ad tovább, s mi az, ami minden egyes alkotói aktusban újonnan születik meg. Ha a különböző mesemondók különböző meseváltozatait (variánsait) vizsgáljuk, a helyzet tovább bonyolódik. A mesék ugyanis egyrészt rögzült formákként adottak a mesélők számára, az egyén „kulturális örökségként" kapja, és nem egyszeri alkotói aktusban hozza létre őket, másrészt „nyitott művek", amennyiben végtelen lehetőséget kínálnak a folyamatos újrafelhasználásra, a szigorú szerkezeti szabályok betartása melletti alkotói szabadságra. A mesehallgató közönség úgy van jelen a mesélése- ken, hogy olykor beleszól a történetbe: elfogadja, szentesíti vagy elutasítja azt. A „cenzúra" hatására a meséidnek bizonyos sémákat be kell tartania, a motívumokat a hagyományozott anyag stílusához kell igazítania. Ez az erős formai és tartalmi meghatározottság bizonyos korlátok közé szorítja ugyan az egyén alkotói jelentőségét, de a motívumok, témák variálásával, továbbépítésével, a stíluselemek szabad használatával kapcsolatban mégis kimutatható egy-egy mesélő egyéni stílusa. A mesélő ugyanis szabadon válogathat egy meghatározott motívumkészletből, a sajátos mesei építőkövek rendszeréből, és saját alkotói módszere szerint használhatja azt. Ha szóról szóra mondja el a valamikor hallott történetet, reprodukáló mesemondónak tartjuk, ha változtat rajta (hozzátold vagy elvesz belőle) alkotó típusú mesemondóról beszélünk. Egy-egy falu meséit összegyűjtő folkloristák megjegyzéseiből kiderül, hogy mindkét típus gyakori a mesemondók között, de az alkotó típusú mesemondót a falu népe is megkülönbözteti a többiektől: valamely jól sikerült, érdekes meseváltozathoz a történetmondó neve is hozzákapcsolódik, és az illető meséjeként emlegetik. Seres József mesevilágában is fölfedezhetők a csak rá jellemző stílusjegyek. A félegyházi paraszt- gazda ismeri ugyan a magyar népmesekincs legarchaikusabb rétegét, meséinek jelentős része magyar és nemzetközi vándortéma, de a tündérmeséknek csak a vázát ismerte, előadni csupán hármat tudott. Az 1994-95-ben gyűjtött meséi között tréfás mesék szerepelnek inkább. Repertoárja a következőkből állt össze: 3 állatmese, 3 tündémiese, 4 legendamese, 6 novellamese, 1 rászedett ördög mese, 9 falucsúfoló, 63 tréfás mese (köztük rendőr- és zsidó viccek, politikai viccek, erotikus, pikáns trufák), 2 hazugságmese, 1 formulamese, 7 találós mese, 10 találós kérdés, 9 Móricka- és Arisztid-Tasziló vicc, 4 hiedelemtörténet, valamint 20 igaztörténet. Ez utóbbiak között találunk téeszmesét, téeszelnökmesét, pásztortörténetet, bugaci gazdatörténetet, kulákmesét és drótos cigány történetet. Seres az előadás során fogalmazza meg meséit, de nem alkot új történeteket. Kivételt csak egyszer tesz, amikor az unokája kérésére mond mesét. Sajnos, épp ez a mese a legsikerületlenebb, s talán épp azért, mert itt szeretett volna leginkább elszakadni a hagyománytól, de nem tudott helyette egyéni hangot találni. O maga ezt állítja saját alkotómódszeréről és stílusáról: „Olyan volt, hogy esetleg én magam kiegészítettem valamivel a mesét, de hogy én költöttem volna, azt nem..." Mesealakítási 108