Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Nagy Imre: A Rejtőzködő (Orosz László: A Bánk bán értelmezéseinek története című könyvét olvasva)

jed. Ez hozzávetőlegesen az értelmezés 19. századi horizontját képezi, ezt tárgyalja a könyv 1-9. fejezete. Gyulai Pál a tragikus vétség kategóriájának fényében szemlélte a sértett becsület és a nádori kötelesség ütközőpontjába kerülő főhőst, Arany János pedig olyan dramaturgiai rendszer centrumába állította őt, amelynek elemei mindig a rendszer, a szerkezet egészének alárendelve kapnak drámai funkciót; ezért Orosz László találóan nevezte Arany szemléletmódját és elemzési metódusát strukturalistának, noha tüzetesebb boncolgatásba - esetleg az Arany-líra „posztmodernségével" kapcsolatos szakmai fejleményekre kitekintve - nem vállalkozott. Arra így is fény derül, hogy Arany szerint Bánk és Gertrudis jellemrajza kölcsönösen komplementer jelenség abban az értelemben, hogy amit egyikükről állítunk, annak feltétlenül számolnunk kell a következményeivel a másik vonatkozásában. A szöveg szoros olvasásával Arany kimutatta, Gertrudis nem akarhatta, hogy Melinda erőszak áldozatává váljon, amiből adódik, Bánk tragikusan tévedett, mikor feltételezte a királyné közvetlen bűnrészességét ebben. A tragikumfelfogás alakulásának nyomon követése során rendkívül fontos Orosz Lászlónak az a filológiai megállapítása, miszerint Gyulai Pál monográfiája elkészítésekor felhasználhatta Aranynak (ez utóbbi által rendelkezésére bocsátott) jegyzeteit.

Ennek a szakasznak három különlegesen fontos tanulsága van, amire a könyv határozottan rámutat. Az első, s talán legmegszívlelendőbb minden, a kérdés iránt érdeklődő olvasó, tanár, szakember számára, hogy a Bánk bán recepciójában az irodalomtörténeti és színháztörténeti aspektus elválaszthatatlan, annál is inkább, mert a mű első kiadása úgyszólván visszhangtalan volt, s így a mű a színházi intézményrendszer közvetítésével vált ismertté, kanonizálásán legkorábban színészek fáradoztak: az 1833-as kassai ősbemutatótól az 1839-es pesti előadásig a reformkor nagy színészgenerációjának legnagyobbjai jeleskedtek a mű meg- és elismertetéséért folytatott küzdelemben (Bánk szerepében Eg- ressy Gábor és Lendvay Márton, Gertrudisként Kantomé és Laborfalvy Róza). Ez a körülmény a darab további sorsát is determinálta: egyrészt e hagyomány folyamatos ápolása által, hiszen később is főként a színház tartotta „életben" a darabot, másrészt pedig e reformkori lelkesedés nagy szerepet játszott abban, hogy a mű - a patrióta színház eszmevilágán, gesztusrendszerén és retorikai szféráján áthaladva - akkor is, és még sokáig, hazafias „nemzeti dráma"-ként értelmeződjön. Beszédes tény az is, hogy a Bánk bán-t a reformkorban - a színészek mellett - főként a fiatal írók vallották magukénak, mint például Garay János, aki drámatörténeti áttekintésében először merészelte Katonát Kisfaludy Károly mellé állítani, míg az idősebbek közül néhányan, mint Széchenyi (és ide sorolhatjuk a Garaynál tizenkét évvel idősebb Vörösmartyt is) a maguk nézőpontjából problematikusnak látták a mű tendenciáját, hatásmechanizmusát, jellemrajzát. És nem kevésbé tanulságos annak az esztétikai distanciának Orosz László által történő érzékeltetése, amely a főként színpadon megszületett mű és a kritikai fogadtatás horizontja között feszült, s aminek következtében Gyurmán Adolf kifogásolta a dráma klasszicizáló zártságát, mert ezt ellentétesnek vélte a szerinte inkább extenzív ábrázolást igénylő témával, s hibául rótta fel, hogy a főhős nem ütközik meg az általa „gyáva zsarnok''-nak tekintett Endrével (mintha Sándor Iván manipuláló, látszatrendet kiravaszkodó királyfigurája villanna fel távolról), akinek Gyurmán szerint „nem adatott eléggé tevékeny szerep". (Életképek 1845. nov. 15., 22., 29., idézi Orosz László könyve 29. lapján.). A háttérben nyilvánvalóan a reformkorban népszerű shakespeare-i drámaeszmény és a konfliktusos dráma 19. századi modellje áll.

Az utóélet ezen etapjával kapcsolatosan két további megjegyzést teszünk. Orosz László érzékenyen figyel fel a Honművész kritikusának, Kiss Ivánnak konstruktív megjegyzéseire, illetve az ötödik felvonás esetleges szerzői átdolgozására vonatkozó feltételezésre. A magunk részéről osztjuk a mo- nográfus véleményét: „Katonának annyi írása elveszett, hogy az átdolgozásról való értesülést nem tartjuk teljesen légből kapottnak." (24.) Rakodczay Pálról alkotott jellemzését viszont kiegészítenénk. Igaz, valóban nem volt mély gondolkodó, de figyelmes olvasót és éles szemű dramaturgot tisztelhetünk benne, akinek számos elgondolkodtató megfigyelést köszönhetünk, így Melinda szerepéről. Ezt egyébként a tőle idézett szöveg is igazolja.

Jelentős fejleménye volt az értelmezések első szakaszának, hogy Abafi Lajos 1880-81-ben kiadta Katona József addig feltárt összes műveit, s bár edíciója szövegkritikai szempontból korántsem makulátlan, mégis nevezetessé tette az a körülmény, hogy a főműnél korábbi drámák belépése a nyomtatott szövegek világába, főként a belső intertextualitás és a dramaturgiai szemlélet alakulása szempontjából, a Bánk bán interpretációját is gazdagította, s még inkább gazdagíthatta volna, ha valaki vállalkozik a műfajtörténeti háttér feltárására, hiszen ennek a kontextusnak a tanulmányozása immár további kéziratos anyag felkutatása nélkül is lehetségessé vált (a két Kisfaludynak volt már összkiadása, de Bolyai Farkas drámáinak és Ungvárnémeti Tóth Nrfrasz-ának is létezett nyomtatott szövege), erre a vizsgálatra azonban még jó ideig nem került sor.

7 03