Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Nagy Imre: A Rejtőzködő (Orosz László: A Bánk bán értelmezéseinek története című könyvét olvasva)
A második recepciós szakasz véleményünk szerint (és az elemzett kötet által jelzett összefüggések alapján) a századfordulótól az ötvenes évek fejleményeiig terjed, mely utóbbiak közül Major Tamás és Vámos László rendezéseit emelnénk ki, valamit Solt Andor korrekt, mindmáig nélkülözhetetlen Katona-edícióját 1959-ből (ezt a félszázadot tárgyalja a könyv 10-16. fejezete). E szakasz nevezetes filológiai és színháztörténeti fejleményeket hozott. Az előbbiek közül megemlítjük a Bálik bán első szövegváltozatának kiadását (Császár Elemér 1913.), a két szöveg összevetésének, a filológia nyelvén szólva: a dinamikus szövegfogalom interpretációs tanulságainak első leszűrését (Barta János 1925.), a mű jegyzetelt kiadásainak megjelenését (Arany János, Péterfy Jenő és Hevesi Sándor kommentárjaival), továbbá a mű idegen nyelvű fordításai közül francia átültetésének (Charles Bigault de Casanove 1908.) és Mohácsi Jenőtől származó német tolmácsolásának publikálását (ennek adatait a könyv 56. lapján tévesen találjuk meg: 1911-ben Berlinben, mint a kritikai kiadásból tudjuk, Vészi József fordítása látott napvilágot, nem pedig Mohácsi Jenőé, ennek kiadási dátuma: 1940.). A színpadi fejlemények közül Gustavo Salvini 1897-i (tisztes sikert arató) olasz, Max Reinhardt 1911-i (inkább kudarcnak számító) német színre viteleit emeljük ki, valamint Hevesi Sándor rendezéseit (1916., 1924., 1930.), amelyek közül az utóbbi heves vitákat váltott ki. Orosz László figyelmét még az sem kerüli el, hogy 1912-ben Janovics Jenő Kertész Mihály közreműködésével s Jászai Marival Gertrudis szerepében filmet forgatott a Bánk bán-ból, és jóllehet erről ma már csak néhány fennmaradt képkocka és Zolnai Béla kritikája tanúskodik, a próbálkozás jelentősége mégis rendkívüli, mert Katona művének a huszadik századi, médiatizált világba való átlépése határkövét láthatjuk benne. E téren a monográfus megbízható ízléssel hívja fel a figyelmünket a mű 1984-ben készült, Bozó László által rendezett rádiós változatára. Csak helyeselhetjük a témakör ezen kiszélesítését, hiszen Tinyanovtól Gumbrechtig többen is felvetették a klasszikus irodalom és a marginális formák, illetve a médiumok közti demarkációs vonal megnyitásának szükségességét, bár a téma kapcsán markánsan különböznek a vélemények. Orosz László tömör, plasztikus ismertetéssel emeli ki Horváth János lélektani szempontú, Barta Jánosnak a szerelmi tematikát kiemelő, és Waldapfel Józsefnek a dráma egyik forrásvidékére, a Sturm und Drang tradíciójára tekintő elemzéseit, ez utóbbi e drámatörténeti hagyománnyal hozza összefüggésbe a hős lelkében dúló harcot az önuralom igénye és a kitörni kész indulatok közt. Egy töprengő gondolattal csatlakozunk a monográfusnak a Zách Klára-eset és a Gertrudis-ügy rokonságára vonatkozó filológusi megjegyzéséhez, miszerint volt olyan vélemény, hogy az 1262-ben egy osztrák verses krónikában felbukkant csábítási és bosszúállási történet azért került a Képes Króniká-ba, hogy Melinda „helyettesítse" Zách Klárát, minthogy ennek említése Nagy Lajos idején - a király édesanyjának szerepe miatt - nem volt lehetséges. Kisfaludy Károly Zách Klárá-jának és a Bánk M/i-nak dramaturgiai struktúrája között olyannyira feltűnő hasonlóság mutatkozik, amit a két mű értékkülönbsége ellenére is észre kell vennünk, így felmerül a kérdés, magyarázhatja-e ezt a tényt (lehet, hogy igen) a két tragikus történet közti rokonság. (Másként olyan kontakt hatást kellene feltételeznünk, amelyre nincs közvetlen filológiai bizonyítékunk.) A harmadik - mindmáig tartó - fázis tárgyalása során (a 17-25. fejezetben) a szerző változatlanul megőrzi tárgyilagosságát, jóllehet ennek az interpretációs szakasznak ő maga is tevékeny részese, ezt azonban, mint már jeleztük, példamutató szerénységgel szinte elrejti szemünk elől. Saját nevét - a bevezető bibliográfia egy lapján kívül - mindössze kétszer írja le, s amikor monográfiájának rövid ismertetésére sort kell kerítenie, ezt mentegetőző fordulattal vezeti be („Nem térhetek ki az elől, hogy említést tegyek..." 97. ). Változatlanul megőrzött filológusi akribeiáját azonban még ez önkorlátozás mellett így is kifejezően jellemzi a Solom vitatott, nehezen értelmezhető mondatához („Magyarról, el nem hiszem /ti. hogy megölte volna a királynét / mert az előbb a Világ / láttára tenné, mint alattomosan.") fűzött kommentár. E ponton térünk ki a könyv nyelvének, értekező stílusának értékelésére. Orosz László világos vonalvezetésű, tisztán érthető, idegen szakkifejezéseket csak igen takarékosan alkalmazó értekező prózát ír. Ez a stílus - tárgyilagosságával, kommunikációs fegyelmével - harmonikusan illeszkedik tárgyához és szándékához, mert hitelesen közvetíti, mintegy „átengedi magán" az egyes értelmezéseket. Ha a történetíró előtérbe nyomult volna, s metanyelvi gesztusokkal, folyamatos véleményalkotással láthatóbbá teszi saját közvetítő szerepét, az színszűrőként módosította volna az immár csaknem kétszáz éves recepciós folyamatról rajzolt képet. E napjainkig ívelő értelmezési hullám fejleményei közül - a magunk tapasztalata és a szerző szeme által is vezéreltetve - Major Tamás hűvös, érzelmeket korlátozó 1962-es rendezését (ami alkalmasint, persze egybecsengett a forradalom utáni „konszolidáció" szellemével), Both Béla 1970-es felújítását a szereppel viaskodó Bessenyei Ferenc sikeres alakításával és Illyés Gyula átigazításának 1976-os pécsi 7 04
