Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Supka Magdolna: Vadvizek (Tóth Menyhért teljessége)
Ennek a külső-belső megjelenésében a Tóth Menyhért-i szellemre tervezett épületnek a monumentalitását kiemelné az a sajátosságában is megragadó, Európa-szerte csak Kecskeméten látható építészeti környezet, amit a genius loci különös atmoszférájaként, az utolsó nagy történelmi stílusnak, a szecessziónak a kecses, ékítményes külleme jelent, egybepárosítva azzal a másik arculattal, amelyben az ősi, alföldi mezőváros szikárságát őrzi, tervezője, Kerényi József - ekként állítva fel a modern építészeti folklór magyarul - európai archetípusát. Nem tudható, Tóth Menyhért valaha is számolta-e, hány képet festett életében, de ha a kecskeméti és más múzeumokban tárolt mintegy tízezernyi festményének, illetve rajzának halmaza csak egy pillanatra is felderengett előtte, a mögötte álló munka emberfeletti arányaival, abba bele kellett szédülnie! Hiszen néki hatvan éves korától a haláláig mindössze tizenhat év jutott osztályrészül, hogy a korábbi három évtizeden át ismeretlenségben veszteglő különös piktúráját a teljességig érlelje. Mintha csak tudta volna, hogy pályája csúcsán, művészi invenciója teljében csap le rá az alattomos kór, és üti ki kezéből az ecsetet! Ezt a brutális sorsfordulatot stilizálta költőivé őmaga a földi létből való távozásának legendássá szépült fináléjában: a halála előtti utolsó nyáron hatalmas csónakot készíttetett magának, aligha pusztán azért, hogy Miske kicsiny patakján, a Vajason hajózva ecsetvégre fogja a fűzeket s az árterek látványát - négy évvel a tengerrel történt elementáris találkozása után! Igaz, ahhoz fogható nagyobb útra nem tellett már az erejéből, de hiszen néki amúgy sem kellett testi mivoltában ott teremnie: az „Óceán gondja" című főművét is annak előtte festette, hogy valaha is látott volna tengert, meg a Tokaj-menti tájat, a tengerparton ziháló bálnává is látatlanban pingálta át... Itt Miskén, a vízrebocsátás ünnepélyes aktusától kezdve kísértetiesen az játszódott le, ami Kerényi József Vigadó-beli megnyitójának Márquezt idéző soraiban történik: a meg- alázottság helyzetéből feltápászkodó szárnyas lény kilép a valóság ólmos szférájából. Ahogyan Tóth Menyhért szívében a halálsejtés szorításától a kicsiny alföldi táj egyszercsak nagyranőtt, úgy változott át benne a csónak szelíd ringása a lebegés, majd az egyre növekvő súlytalanság eufóriájába, hogy onnan, a távol hívását követve, szárnyra kapjon és végleg átköltözzék látomásainak időtlen, gyolcsfehérbe öltözött tájára. 84
