Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Alföldy Jenő: Miért van szükség ma kritikára?
teljes mellszélességgel kitegye magát a Láncránjan-féle támadásoknak, melyek minden bizonnyal megrövidítették életét. (Talán még van, aki emlékszik arra a megrendítő hangú írására, amelyben csupán annyit kívánt a nála jóval fiatalabb támadótól, hogy ha már íróként, magyarként nem tiszteli, legalább fehér hajára legyen tekintettel.) Azt a föltételezésemet, hogy Illyés óvta írótársait a kockázatoktól, gyermekeink és unokáink nehezen fogják megérteni. Emlékezhetünk Csoóri Sándor önéletrajzi visszatekintésére Nomád rnyló című esszékötetéből. Csoóri fölidézi: pályakezdő költő korában - még az ötvenes évek első felében - Illyés rá akarta beszélni, hogy mellőzze azoknak a verseinek közreadását, amelyekben radikálisan kifejezi véleményét a magyar parasztság tönkretételéről. Foglalkozzék inkább a szerelmi lírával, mely önmagában is teljes világot tár föl. Tudjuk, Csoóri nem fogadta meg a féltő atyai tanácsot. Ha kettejük akkori irodalmi és társadalmi küzdelmeire emlékezem, úgy látom, ez a „munkamegosztás" a megmaradás és a szabadság sürgős kiharcolása szerint szolgálta a nemzetet és az emberi jogokat. Ezeket szétválasztani és egymás ellen fordítani vétkes ostobaság, akármilyen cél „szentesíti". Ám az, hogy a lángelme melyik úton haladva szolgálja népét, s hogy milyen feladatot jelölt ki neki sors, szándék, alkalom, azt tiszteletben kell tartani. A radikális gondolkodó a megmaradás fölé emeli a szabadságot, s erre több oka is van. Az egyik az, hogy megmaradni csak szabadon lehet, mert az eltűnt rabságban az ember manipulálható, s az önkéntes lemondás a szabadságról már annyi, mint lemondás a megmaradásról. A másik, hogy megmaradni csak szabadon érdemes: a szabadság a lét egyetlen elfogadható formája, melyet nem lehet elásni a pincében jobb napokra. Ez volt Csoóri álláspontja. A túlélésre mégis be kell rendezkedni. A megmaradás költője, Illyés sajátos léttaktikát dolgozott ki élete folyamán. Emigrációban kellett túlélnie a fehérterrort, az emigráció után álcáznia kellett magát, hogy a 31-es statáriumot átvészelje, 44-ben Tolnában bujkált a Gestapo elől. S a bujdosás - ha más formában is - később is folytatódott. Műveiből kiolvasható a túlélés mint létezésforma. Benne van a Hősökről beszélek anarchisztikus morálfelfogásában, az évtizedekig rejtegetett Ifjúságban csakúgy, mint az Egy mondat a zsarnokságról kétszeres búvópatak-életében: először az ötvenes évek elejétől 56 novemberéig, majd a vers megjelenését követő napoktól egészen 1988-ig, a Menet a ködben megjelenéséig. A kritikus nem lehetett hivatásához méltón partnere a költőnek. A lángelme magányos útja volt mindkét út, melyet felvázoltam. De voltak másféle utak is írásban követhetetlenek. Ha egy kritikus 1957-ben vagy 1958-ban kifejtette volna, hogy milyen indulat, gondolat, szerelem és fölháborodás táplálja Nagy László verseit, a Ballada, a Zordabb szerelem, A város címere, A jövő vacogása, A vak remény, a Varjú-koszorú vagy a Várom a havat címűeket például, az a jó szándéktól függetlenül olyan következményekkel járt volna, mintha följelentette volna a költőt. A versek ugyanis rendre tilosban járnak: az ötvenhatos forradalom utáni megtorlást vizionálják. A Rokonaink arca pedig a parasztság másodszori megnyomorítása ellen tütakozik a képek bujtatott nyelvén. Nagy László nemcsak azért érezte magát „versben bujdosónak", mert találónak érezte Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című esszéjét, hanem mert az ő költői képeiben is bujdosott az igazság, amelyet másképpen nem lehetett kimondani. Bujdosott - és így maradt életben. A művészi áttételek révén föl is erősödött, mint a transzformátorban az áram. Illyés az egyik versében ezt üzente Sütő Andrásnak Erdélybe: „Erre gondolj: a kép / a legcáfolhatatlanabb beszéd." A bujtatott kifejezésmód a metaforikus, képszerű magyar nyelv gyönyörű virágzását hozta a tomboló Ceausescu-diktatúra idején. Ha jól emlékszem, Kányádi Sándortól származik a mondás: nem lőhettek arra a repülőgépre, amelyen mi is rajta vagyunk. Félni kellett attól, hogy ami itt kimondható, az odaát tragédiát okoz. 85
