Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Alföldy Jenő: Miért van szükség ma kritikára?
vagy magyarázatot arra használja fel, hogy egy előírt ideológia és elvárásrendszer tükrében bírálja el a művet. A jóakaratú kritika sok esetben azért nem teljesíthette műelemző feladatát, mert a kritikus tisztában volt azzal, hogy ha a művet a fogalmak nyelvére fordítja, kínos helyzetbe hozhatja a szerzőt - akkor is, ha egyetért vele és elismerését fejezi ki -, s az ő saját helyzete is lehetetlenné válik, még jobban és még veszélyesebben, mint akiről szól. A hivatalos publicisztika ugyanis gyakran azt a módszert követte, hogy a költőt „megvédte" a helytelennek beállított kritikusi értelmezéstől, és az össztüzet nem a költőre, hanem az elemzőre, az értékelőre zúdította. Sok esetben tapasztaltuk, milyen gondosan kidolgozott módszerek voltak arra, hogy a szerző és a kritikus „együtt sír és együtt nevet" alapon létrejövő véd- és dacszövetsége meghiúsuljon, s a neves szerző és érdekköre lehetőleg úgy érezze, hogy egy tapintatlan kritikus miatt kell elviselnie a megleckéztetés vagy a mellőztetés rafinált formáit. A fölbérelt publicista esetleg azt rótta föl a kritikusnak, hogy „belemagyarázza" a műbe a szabadsághiány élményét, az időszerűsíthető társadalomkritikát, vagy az egyezményes történelmi amnéziát megtörő, tabutémát fölelevenítő, azaz túlságosan jól működő emlékezetét az 1945 utáni törvénytelenségekről, az 56-os forradalomról és az ezt követő megtorlásokról és egyebekről. A hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig volt egy kimondatlan és íratlan egyezmény a hatalom és a vele szembenálló - vagy legalábbis nem a hatalom szájíze szerint alkotó - írótársadalom között. Hol az egyik fél engedett, hol a másik, hol ez szigorított, hol amaz „keményített", mikor mit látott szükségesnek valamelyik fél. Ha valamelyik kritikus vagy irodalomtörténész néha megszegte ezt a nem látható és nem hallható egyezséget a maga tapintatlan igazmondásával, és kimutatta, hogy az alkotónak lesújtó véleménye van a világról, reménytelenül tekint a történelmi jövőbe, közösségi elveinek lábbal tiprását tapasztalja a közéletben, és minden oka megvan arra, hogy féltse nemzetét az ellene elkövetett történelmi bűnöktől, például az igazságtalan békeszerződések következményeitől vagy a függetlenség maradandó hiányától, aggódva figyeli a határon túl élő magyarok elszomorító sorsát, kétségbeesetten szemléli a hátrányos helyzetűek emberhez méltatlan tengődését, az önérzetükben megsértett magyarokat és a nem magyar származásúakat, - ha mindezeket a kritikus lelkiismerete szerint kimutatta valamelyik író, költő műveiben, akkor bizony gyakran előfordult, hogy az író, költő is megneheztelt rá. És kezdte magát úgy érezni a kritikus, hogy neki csak egyféle szerepe lehet, ha nem akar sem társadalmi stréber lenni, sem íróellenes bértollnok. S ez a szerep nem más, mint a kényes kérdések gondos megkerülése, mely még az írókkal való néma cinkosság tetszetős pozíciójával is kecsegteti. Ez pedig torzító körülmény. Volt pedig ilyen. Néma cinkosságot vállalt Illyés Gyulával, aki hallgatott az Egy mondat a zsarnokságról című költeményről, miközben úgy tett, mint aki számba vette a költő minden jelentős versét. Ez a „cinkosság" azért kétarcú, mert a nagy művet Illyés maga sem vette be abba a válogatásba, amelyet Konok kikelet címmel ő maga állított össze lírai életművéből a nyolcvanas évek elején. (Az előszóban ő maga hívta fel a figyelmet, hogy ez az első versválogatás, amely saját rostálásával állt össze munkáiból.) Valószínűnek tartom, hogy ha a kritikus tanácsot kér Illyés Gyulától, hogy szóba hozza-e a válogatott kötetből hiányzó remekét, akkor maga a költő beszéli le őt erről. Nem azért vagy nemcsak azért, mert így a kritikus megsértené azt a kimondott vagy ki nem mondott megállapodást, melyet a költő a legfelsőbb művelődéspolitikai fórumon kötött meg. Ez a hallgatólagos vagy magánbeszélgetésben született egyezség - Illyés akkoriban gyakran használt szavával: alku - abban állt, hogy amennyiben a hatalom eltűri, hogy Illyés fölemelje a szavát a határokon túli magyarságért, akkor ő lemond az Egy mondat a zsarnokságról nyilvánosságra hozataláról. Ami azt is jelenti, hogy a kor nagy nemzeti költője is hallgat az ötvenhatos forradalomról. Illyés ugyanis így kapott szabad kezet arra, hogy a magyar kisebbségekért perlő írásai nyomán 84
