Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Sándor Iván: A Tragédia továbbgondolásának lehetőségei
bá, hogy mélyen a Bach-korszak életérzésébe ágyazódik „Madách gondolkozása és költészete elsősorban nem formai, hanem életjelenség... tevékenysége az élet láza...” (Barta János). Irodalmunk karakterére mutat rá Halász Gábor felismerése: „Az állandó késés irodalmában teljesen együtt haladt a külföldi kortársakkal, tőlük függetlenül, de a nagyok rejtélyes belső összefüggéseivel jutott el a közös konklúzióig is, mint magányos tengerszem végigélte a tengerek rengését. ” Vajon nem kizárólagosan a huszadik század végének az egész európai szellemet átjáró alkonyérzése inspirál-e akkor, amikor a Tragédiában felfigyelek a történelemmel szembekerülő, annak nyomása alatt megingó, összeroppanó, kiegyenesedni próbáló, ám újra „porbasújtott” ember, valamint a magát kereső, veszendő, önmentéssel kísérletező Én problematikájára? Minden korszak a maga élményvilága, szellemi támpontja, esszencialitásai szerint fordul a nagy művekhez. Másrészt: a nagy művek megelőlegezik utókoruk számára azt, ami éppen azért sajátjuk, s teszi „őket” nagy művekké, mert a lényegiségük, születésük idején megegyezik azzal, ami akkor még ismeretlen. Ez az összjáték hitelesíti újabb korszakok, korábban még nem tételezhető felismeréseit. Szerb Antal már hét évtizede jelezte az újabb megközelítések lehetőségeit, amikor kiemelte a Tragédia egyik jellegadó mondatát: „... hová lesz Énem zárt egyénisége?...” Halász Gábor ugyanilyen kiemelten mutatott rá arra, hogy Madách „a kor kisszerűségével szemben, az egyéniség örök életét” kutatta. A Tragédia az emberi Én küzdelmeit mindvégig univerzális horizontban, történeti erők összecsapásaiba állítja. A Tragédia embere: történeti ember. Létének minden mozzanata históriai függésrendszer felismerési-zárulási-kitörési sorozatában cirku- lál. Minden álomszín a történelmi ív egy szakaszán kezdődik-fejeződik be. De Madách nemeseik a Történelem és Ember kapcsolatának nézőpontját érvényesíti. Az emberi utat magát láttatja történeti útnak. Struktúrát teremt. A struktúra alakító- és feszítő rendszere: az Én önmagakeresésének, szabadságvágyának és szabadsághiányának egysége. Nincsenek kezdő és végpontok. Minden ismétlődik és egymásba ér. A mélységek és magasságok a struktúrában együtt hullámzanak. Minden históriai korszaknak „ugyanaz” a dilemmája. Egymásra kopírozódnak az „utolsó” és „első” világok. Közismert, hogy a mű születéskörülményeinek háttere és a belőle induló alkotói inspiráció: hármas. A magánélet magánya. A nemzeti lét mélypontja. Kevésbé értelmezett a harmadik, a peremszituáció és az európai történeti-szellemi szituáció találkozása. Már Szerb Antal is rámutatott: Az ember tragédiáját nem lehet „a magyar irodalom irányvonalaiból megérteni, csak az európai szellemtörténet alapján”. A magán-nemzeti-históriai szituáció együtt „húzza ki” a mű klasszicizmusát, mint egy irodalmi korszak csúcspontját, egyben lezárását, s előlegzi meg Spengler felé mutatva - ma már látjuk, a huszadik század végéig érvényesen - az emberi helyzetet, mint a nagy, az uralkodó erők metszéspontjában őrlődő közöttiséget. A Tragédia emberi helyzeteit, az Ént, amint őrizni próbálja „zárt egyéniségét”, a két nagy küzdő — Az Úr és Lucifer - közötti „ingázásban” értelmezzük. így áll előttünk, mint „hasadt” Én. A Tragédia embere magába szívja Az Urat is, Lucifert is. Ugyanígy: Az Úrban is, Luciferben is jelen van. Az Úrral szembeszálló, a Luciferrel szembeforduló, a Luciferre ráhangolódó, Az Urat követő Adám egyaránt „osztódott” Énjének egybentartásáért küzd. A Tragédia szellemi dramaturgiája, miközben a romantikából merít, az Énnek - Freuddal, s Freud körül a huszadik század elejének irodalmában, mindenekelőtt Proustban összpontosuló - felfogását előlegzi meg. Azzal, hogy az álom közegébe helyezi az emberi útonlétet. Olyan álomszíntérre, amely mélytudatként a lényegighatolásban, s az Én helyzetének meghatározásaként etikai centrumként „működik”. 30
