Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11. szám - Sándor Iván: A Tragédia továbbgondolásának lehetőségei

Másfél évszázada folyamatosan felmerül a Tragédia és a Faust rokonításának szempontja. Nem merült fel azonban ebben a kétségtelenül jogos rokonításlehető- ségben egy meghatározó különbözőség, ami a történeti-szellemi, és a centrum-perem dichotómiához vezet. Az ugyanis, hogy a Faust embere szerződést köt. Történeti-poétikai helyzete alkalmas erre. A Tragédia emberénél fel sem merül a szuverenitásnak ez az európai kultúrában gyökeredző lehetősége. A Tragédia embere fölött történik meg minden, ami vele megtörténik. Egyetlen lehetősége a fólöttiséggel szembeni lázadás. Mindvégig ő a tét. De nem szerződéses technikákkal, és nem alternatívákkal, hanem játékszerként.

Nem megkerülhető kérdés: mi az oka annak, hogy a meglehetősen devalvált színvonalú „optimizmus-pesszimizmus” vita óta, (Lukács, Révai, Sőtér) lényegében majd félévszázada alig-alig közelítette meg irodalomtörténet-írásunk Madách főműveit. A színház jóval előbb járt. Jelentős felismerések születtek budapesti, vidéki és külföldi előadásokon. Az egyik csomópont a Tragédia befejezésének kérdésköre. A színpadi megoldásokban felismerhető egy vonulat, amely az értelmezést közelíti azokhoz az újabb nézőpontokhoz, amelyek a. Bánk bán színpadra állításában is megjelentek már. Amiképpen Katona művének előadásain egyre erősebben érzékelhető a „végsemmiségig” a Személyiség belső „kivérzéséig” való eljutás, ugyanígy megjelent a Tragédia színpadán a „vég-mindenség” emberi helyzetére való rámutatás. A színház a Tragédia zárómondatai egységének felismerésével közeledett ama közöttiségnek, mint struktúrának az érvényesítéséhez. A megoldások között ott vannak a Katona-Vörösmarty-Madách triász lét- és irodalomszemléletében egyaránt meghatározó, s azóta is folyamatos „archivált” egybejátszások. Amiként Katona a bánki „belső kivérzésben” az Én roncsoltságát és a Király látszatmegoldásait egymásra ko- pírozza, amiként Vörösmarty a „vak csillag” alatti „nyomorú föld” játszmáit a „Lesz még egyszer ünnep a világon”-nal együtt csengeti vissza, úgy felel egymásnak a Tragédiában a „nem feledhető vég”, s a küzdelemre-bízásra való felhívás. Mózesnek meg kell állnia az ígéret Földje kapujában, mégis hirdeti: „... minden léptem új... nem korlátozhat törvény, vagy szokás...” Érvényes Madáchra is, amit Balassa Péter Vörösmartyról mond: „A »között« nem egyensúly többé, hanem hányódás és cirkulá- lás, a Semmi és a Mind között... ”

Színpadon a legmesszebbre a Tragédia 1980-as szolnoki előadása jutott el. Paál István az előadás - tragikus sorsú - rendezője egy nekem szóló válasz-gondolatában így fogalmazta meg húsz éve álláspontját: „... az ember történelmi konfliktushelyzete volt számomra a rendezés kiindulópontja, és az, hogy ezekben a történelmi, s azokon belül magánéleti szituációkban és konfliktusokban, az ember, aki részese is alkotó módon ezen helyzetek alakulásának, ugyanakkor ki is van szolgáltatva, hogyan viseli el e helyzeteket”.

31