Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Sándor Iván: A Tragédia továbbgondolásának lehetőségei
Sándor Iván A A Tragédia továbbgondolásának lehetőségei .mikor 1998 elején belekezdtem a Proust-esszémben, már kialakult bennem annak a regénynek a terve, amelynek egy évvel később írtam le a kezdőmondatait. Az Én veszendősége századeleji létpillanatának regényútját-poétikáját próbáltam a Recherche újraolvasásával, és róla illetve a recepciójáról való gondolkozással megközelíteni. E közben jutottam el a magam számára legfontosabb konklúzióhoz, ahhoz, hogy éveinkben a regény abban a korszakában ragadja meg az Én veszendőségét, amelyik már a fenyegetettség „régiségként” való szemlélhetőségén is túl van, s ezt a helyzetet éppen úgy radikális formaváltozásokkal próbálja kifejezni, amiként a maga korának újdonságait a nyolcvan év előtti regény, ám ugyanúgy tanulni kell a mai regénynek is önmaga múltjából, amiként a huszadik század kezdetének új regényanya- nyelve sem szakította el teljesen a gyökereit az előzményeitől. Mostanában készítjük elő a Személyiség útrakelésével-veszendőségével kapcsolatos három esszém újrakiadását. Az már a kötet eltervezésénél természetesnek látszott, hogy a hat éve írt, elsőül a Jelenkorban közölt Hamlet-esszé lehet a kiindulópont, s az újabb Proust-esszé a záróírás. De mi legyen a középső pillér? A Forrás közölte nemrégiben Márton László a magyar regénytörténet újragondolására irányuló esszéihez való hozzászólásként, a történeti hagyomány és a regénytradíció kapcsolatával foglalkozó írásomat. Végiglapozva korábbi munkáimat, feltűnt, hogy milyen erősen foglalkoztatott a hatvanas-hetvenes években Madách Tragédiája és Mózese. Amikor 1993-ban megjelent a „fel nem fedezett” Bánk bánról szóló Végsemmiség című könyvem, egyik irodalomtörténészünk megkérdezte, hogy a következő munka vajon a Tragédiával foglalkozik-e majd. Akkor én már a Hamletbe ástam be magam, de azóta is foglalkoztat, hogy ideje volna, ha valaki új nézőpontok alapján elvégezné Madách két nagy drámájának redidivusát. Végül is régebbi Madách írásaim alapján szerkesztettem meg az új, másodkiadású esszésor középső pillérét. Kívántatik hozzá némi magyarázat. Az itt közölt néhány bekezdés nem több, mint ajánlat azok számára, akik nálam méltóbbak arra, hogy nekilássanak, a magyar irodalomtörténet és gondolkodástörténet szempontjából, szerintem feltétlenül elvégzésre váró újabb Madách értelmezéshez. * Madách Imre életműve másfél évszázada folyamatosan új kérdéseket hív ki. Le kell bontani a recepció, az irodalmi tudat, a színházi értelmezések megkövesedett rétegeit, hogy eljussunk Az ember tragédiája és a Mózes lényegiségeihez. Néhány joggal kanonizálódott értelmezési támpont persze alapvető megközelítést nyújt. Ilyen az, hogy Madách magányából univerzális kérdésekkel nézett szembe, „... nem riad vissza a legvégső konzekvenciáktól sem: műve egyik leghatalmasabb kísérlete az emberi szellemnek, hogy sorsával szembenézzen” (Babits). Ilyen az, hogyha „formáját és tárgyát tekintjük, két hosszú nyugati irodalmi vonulat találkozik benne össze: a »drámai költemény« és a történetfilozófiai irodalom formulája" (Szerb Antal); az is hogy „Faust-féle drámai kompozíció, de teljesen a maga lábán jár, hatalmas gondolatokkal teljes... egészen önálló irányt mutat” (Arany János). Ilyen továb29
