Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Csajka Gábor Cyprian: Vjágra (Harmadik nyitány A kígyófutár című regényhez)
vényűség - vagy halál'. De mit is jelent ez! Semmit. Körülbelül ezt: önveszejtő halálsürgetés - vagy halál. A masszív káoszban (ran) tünékeny villám (rin) a tudat. Valamibe vaktában, pusztítva és pusztulva belevágunk. De nekem, sajnos, az a végzetem, hogy konkrét legyek. És ettől tép szét a rettegés”... Csak arról nem írok neki, hogy mi lesz velünk. Csak megint éppen hogy nem vagyok konkrét, gondolta a szerző. „A vjágra az ötféle emberi állapot közül minősége szerint a harmadik fokozat, a nyugtalanság állapota. Az előző kettő, vagyis a tompultság (ksipta) és az anyagi világhoz kötöttség (múdha) nem szorul különösebb magyarázatra; életünk javát e két állapotban révedezzük vagy szorongjuk végig. Pusztuló alvók, vagy pusztító, „eszes” világhasználók vagyunk. A vjágrában megtörténik az el- oldozódás, de csak nagy erőfeszítések árán, s csak ideiglenesen. Összpontosítás, szétszórtság és újra-kötődés váltakozásai morzsolják, emésztik benne az embert. A vjágra tehát nem önfenntartó állapot, könnyű visszacsúszni. Följebb kerülni (az úgynevezett egyhegyűségbe) pedig, szerintem, lehetetlen. Az egyhegyűség (ékagra) üres szimbólum, maszlag, fikció. A vjágra legmagasabb a/fokozatát tévesztik össze az ékagrával. Mert tudod, Kedvesem, mindig van visszaút, le, lefelé, sajnos. Nincs, nem létezik biztos, kikezdhetetlen, végleges magasrendűség. Csupán annyi van, hogy néha, hihetetlen erőfeszítések és kínok árán, „fölemeljük a fejünk”, kicsit széjjelnézni, mi is ez az egész. A vjágrában, a „fölső” vjágrában, persze, sok mindenre képes az ember. Misima szeppukuja például, legalábbis szerintem, tipikus vjágra-hőstett: bírálhatatlan tévhalál, őrült, zsarnoki vértanúság. Misima igazából nem a lelkét akarta szabadon engedni, hagyni kiszállni a hara megnyíló kapuján; ellenkezőleg. A Semmit akarta a leikével fölzabáltatni, hogy érezze az ízét, hogy megkapja és eleméssze, hogy végleg az övé legyen. Hogy ne legyen! Abszolút Nárcisz. Csak hát, ugye, ki tudna végigcsinálni tökéletesen egy szeppukut. Látom, tudom, kínosan ostoba dolgokat hordok össze itt Neked. De nem tudom elképzelni, hogy ez a rendkívüli érzékenységű „tudat” ne szenvedett volna ugyanúgy - vagy még jobban? - egy ilyen elképesztő (testi) megpróbáltatástól. Mindez, azt gondolom, csakis a vjágrában lehetséges.” Abbahagyta a levélírást, megrémült a tulajdon kopár eszétől. A kamasz és a lány szeretkezését ebben az állapotban nem tudom megírni, gondolta a szerző. A vár alatt találkoznak, elmennek a Gustavka forráshoz, „a hegyek közé”. Nem messze a forrástól leheverednek egy tisztáson. De hogy lehet ezt a szeretkezést leírni. Hogy lehet megnevezni a testrészeiket. A kamasz testrészeit és Jana Celderová testrészeit. A körülményekről, vagyis arról a környezetről, például az ottani, konkrét aljnövényzetről nem is beszélve. Virág- és gyomneveket keresgélni az aljnövényzethez, mely nyomot hagy egy heverésző, szeretkező emberpár bőrfelületén, emlékezetében. Esetleg névtelenül. Hogy lehet nevekkel kifejezni, ami van. Vagy ami nincs. „Mintha a másvilágra/ teremtenénk a világban adott nyelvbó'Z egy nyelve/.” Hát persze. Hát persze hogy így sem. Fölismerni, vagy hát „megérezni”, hogy miképpen lehet valami mégis konkrét - vagy minden mindegy. Ezt gondolta a szerző. ... nem, nem számít semmi, mondtam mentegetődzve. Hát tudod, az a helyzet, hogy nekem is mindegy már. Neked is... 19
