Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Bánszky Pál: "Az én világom" (Népművészet - naiv művészet)
nemzeti ideált a meztelen atléta alakja jelképezte, addig nálunk az etnikum, illetve az ősi szabadság ideáljaként a lelkek mélyén a pásztor alakja jelentkezik. S népi szobrászatunkban - túl a tematikán - fellelhetők ősi képzetek, bizonyos archaikus vonások. Ilyennek kell tekintenünk egyfajta kompozíciós elv érvényesítését, amely megegyezik a frontalitás elvével. „A görögöket megelőzően - írja Fülep Lajos - a monumentális szobornak, bármennyit változik vagy fejlődik is egyéb tekintetben, van egy olyan sajátossága, amelyen nem képes túlhaladni: akár áll, akár megy a figura, mindkét talpával teljesen és egyformán érinti a földet, minek folytán törzse nem hajlik el jobbról balra, vagy balról jobbra, hanem középen hosszant végigvont tengellyel két egyenlő (de nem szimmetrikus) részre osztható.” Népi szobrászatunk másik fontos jellemzője, hogy szorosan kapcsolódik a mindennapi élethez és a hagyományokhoz. Az alkotók többsége a saját maga által megélt élményeket, közvetlen környezetének világát dolgozza fel. Magyarországon alig akad faragó, aki ne faragta volna meg a szántás-vetés jelenetét, igaz leginkább a részlethűségre és kevésbé a plasztikai megjelenítésre ügyelve. S több alkotónál különös hangsúlyt kap a munkafolyamat végén, annak eredményeként megjelenő kenyérsze- gés. Szőrös József például a kenyér történetét négyrészes szoborkompozícióban igyekezett kifejezni. Ez a faragás a szántás jelenetétől, az aratáson, a gabonának a malomba szállításán és a munkafolyamatok részletezésén keresztül jut el a gyermekek által közrefogott anya kenyérszegéséig. Bakos Lajos: Szánt a béres című szobra is ehhez a témakörhöz kapcsolódik, de nyújtott lábú állatai az egyiptomi festészetre is emlékeztetik nézőjét. Kupái Sándor Gyász című kisplasztikája még inkább a kifejezés erejével hat, amit alkotója úgy fejezett ki, hogy az „állatnak is van lelke és képes kifejezni mérhetetlen fájdalmát”. Vizsgáljuk meg azonban az alapvető különbségeket a népművészet és a naiv művészet között. A két művészeti jelenségcsoport azonos vonásait, például az alkotók vizuális érzékenységét, a született tehetség tényét, a szakmai iskolázottság hiányát elégségesnek tűnik csupán címszavakban említeni. Az archaizmushoz fűződő viszonyuk már nyitottabb és összetettebb magatartásra utal, s ez a gyakorlat és hatás nem zárható ki a naiv művészet köréből sem. A népművészet még a történelem előtti időkből őriz egy bizonyos ősi magot, hitben és érzületben különböző arche-típusokat. A történelem során a különböző stíluskorszakokból, például a reneszánszból és a barokkból azt veszi át, ami szelleme számára felfogható. Az ősi arche-típusok tovább élnek népművészeti tárgyakban, a népi szobrászat és a naiv alkotók egyes munkáiban, akár a fétis-funkció továbbélésére utaló jelekben, vagy éppen az idolszerű szobrokban. Mivel a XX. században a naiv művészet túllépi a népművészet kereteit, ezért szükséges számba venni a különbségeket, s e művészeti jelenség lényegét és sajátos vonásait. A hagyománykövető - népművész, kézműves - minta, illetve klisé alapján dolgozik és az elődöktől átvett örökséget, s a felgyűlt, a személyes tapasztalatokat tovább adja a következő nemzedéknek. (Az örökölt minta természetesen nem hajszálpontos másolatot jelent, hiszen a kisebb változtatások, és az alkotó egyéniségjegyei is érzékeltetnek némi eltérést, különbséget.) A naiv alkotó tevékenysége viszont nem illeszkedik a történelmi összefüggésekbe. Számukra nincs ideális modell, nem is a minta, illetve klisé után dolgoznak. Szemléletük valójában hagyomány tálán. A valóságot konvenciómentesen szemlélik. Érzéseikből indulnak ki és nem különböző előírásokból. Nem ismerik a kultúra előzményeit, nem tudják, hogy az elődök meddig jutottak. Különbséget lehet és kell tenni a népművészet és a naiv művészet között a stílus, az etnikai-nemzeti és az egyetemes jelleg tekintetében is. A népművészetnek stílusa van, sőt határozottan közösségi illetve regionális karakteret ölt. A naiv alkotások vi87
