Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Bánszky Pál: "Az én világom" (Népművészet - naiv művészet)
szont nem rendelkeznek közös stílussal, ami nem jelenti azt, hogy a naiv alkotók nem mutatnak egyéni stílusjegyeket. De ahány alkotó, annyi személyes stílusjegy! Valamennyien odafüggeszthetnék a képeik, illetve szobraik fölé, hogy „ez az én világom”: felkészültségem, műveltségem, tapasztalatom, világképem, ízlésem, tehetségem. Náluk a közös stílus helyett az autonóm stílusjegyekkel találkozhatunk. Vannak kutatók, akik kimondottan szembeállítják a népművészet nemzeti és a naiv művészet egyetemes jellegét. Úgy tűnik ez a szembeállítás indokolatlan. A népművészetnél természetesen egyértelmű az etnikai, a nemzeti kötődés. De egy-egy alkotónál, vagy csoportnál a naivok esetében sem lehet kizárni az etnikai jelleget. A népművészet és a naiv művészet között talán a legszembetűnőbb és legfontosabb különbség, hogy amíg a népművészet egy adott közösség igényéhez és ízléséhez tapad, addig a naiv művészet alapvetően individuális, személyes jellegű. A kollektív, illetve az individuális jellegben megvonható alapvető különbség természetesen nem jelenti azt, hogy egy-egy naiv alkotó által létrehozott festményben, vagy szoborban ne élne tovább a népművészet által még a történelem előtti időkből őrzött ősi mag néhány eleme. Egyes vonások a kompozíciós rend tükörkép-szerkezetében, vagy az arányképzésben is jelen lehetnek. Szükséges tudomásul vennünk, hogy a naiv alkotó a saját személyiségén átszűrt és kifejezett, tehát egyszemélyes, önálló kultúrát képvisel. Különbséget szükséges tenni a népművészet és a naiv művészet között abban a tekintetben is, hogy jellemző marad-e a hasznos és a szép, a funkció és az esztétikum egységének az alapkövetelménye. Amíg az archaikus népművészetben egyértelműen jelen van a funkció és a gyönyörködtetési szándék összhangja, a naiv művészetben ez más értelmet kap. Ez esetben az esztétikai cél kerül előtérbe, sőt a pszichésen sérült embernél felmérhetetlenül nagy terapikus haszna van magának az alkotás folyamatának. A tanyán élt Orsi Imre életét a magány és a félelem szőtte át. Gyakran vett erőt rajta a félszegség és a szorongás, s ez vált szobrainak alakítójává is. Ezek a pszichikai motívumok visszaemlékezéseiben is fontos helyet kapnak. A katonaságról a kikötés és a tűzvonal élménye dominál nála. Őszintén ki is fejezte félelmét: „Ha csattant az akna, egymásnak ugrottunk, annyira féltünk. Keseredett szavakat mondogattunk egymásnak” - emlékezik a frontra. Több mint harminc esztendővel később elmondott visszaemlékezésében, szenvedésének minden apró részletét képes volt felidézni. Amikor éjjeliőr lett Budapesten a Jászberényi úti felüljárónál, még a sóder átvételétől is félt. Egyik alkalommal hosszasan, szinte nyüszítve mesélte el, hogy milyen rettenetes helyzetbe kerülhet, ha becsapják. Örökösen - három sikertelen házasságában is - magányos volt. Ezt csak fokozta a tanyasi élet, továbbá élete utolsó évtizedében választott kenyérkereső pályája, az éjjeliőrség is. A fiatal korában készített Janus-arcú „botszobra” a pszichikai önkifejezésének első, szemléletes megnyilvánulása. Mindkét arcon elömlik a melankolikus szomorúság. Több évtizeden át nem folytatta a faragást, s közel az ötvenedik évéhez ismét a magány és a félelem vette rá a rendszeres szoborkészítésre, amikor a hatvanas évek közepén fellépő száj- és körömfájásjárvány hetekre bezárta a tanyába. S 1974-ben az első országos pályázatra, Debrecenbe küldte el először az addig készített tucatnyi szobrát. S a szobraiban megmutatkozó plasztikai tehetségét mindjárt első díjjal jutalmazták. Mint faragó ember, nem is annyira szobrokat, inkább társakat teremtett maga mellé, „akik jól érzékelhető formajegyekkel, pszichikai vallomásokkal” visszautalnak alkotójukra. Szobrai - ha úgy tetszik - „magányijesztő”, társkereső alkotások lettek, de mégsem igaz társak. Erre a kegyetlen igazságra döbbent rá később, amikor a megszenvedett magány helyett önkéntes halállal az ismeretlen végtelent választotta. Úgy tűnik, most, a XX. század legvégén, minden ember leginkább egy maga által felépített kultúrát képvisel. A naiv alkotó tapasztalataiból, megélt élményeiből indíttatva önnön világából merít. Nem követi a stílusirányzatokat, szabadiskolai és főiskolai tanárok előírásait. Nem követ elődöket, nem akarja azokat meghaladni, hanem 88
