Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Bálint Péter: A levelezés vágya (Mit is olvashatunk ki a magánlevelekből)

szani, mint aminek eredetileg szánták őket: az élőszót helyettesítő írásbeli kommunikációnak. Alig van bennük póz és tudatos szerepjáték (noha az érzelmesség, az időnkénti „érzelgősség” hőfoka, mellyel hatni és meghatni szeretnének, túlszárnyalja az úgynevezett „irodalmi rangúakat”, viszont az önmegjelenítés és valódi párbeszéd hiányossága kevésbé markáns „én”-eket állít elibénk); a bennük fellelhető őszinteség és szellemi emelkedettség is másféle mércével mérendő, s a sorokból kiolvasható tényeket, tanúságtételeket, ítéleteket is a maguk értékén érdemes kezelni, hiszen a legritkább esetben emelkednek fölül a sajátosan egyéni létérzékelésükön, melyről olykor szemérmes visszafogottsággal, olykor szenvedélyes hevülettel vallanak.

Az ismert és elismert személyiségek levelezésére nyitott „filosz-mentalitást” (melyre nagyon is jellemző Tordai Zádor megállapítása: „túl hamar látja az ember a gondolati és képzeletbeli találkozást kölcsönösségnek. Azt hallja meg, amire füle van: saját világának törvényei szerint látja a műveket, annak részévé teszi mindet. Jelenbeli gondjait, reményeit olvassa beléjük, és így keres válaszokat is: önmagában”5), az az okkal-joggal feltételezett elvárás igazolja, hogy a leveleket olvasókat nem általában egy közülük való ember lelki- és gondolatvilága, közlési szándéka és párbeszédet teremteni tudó képessége érdekli, hanem a mesterségének és produktumának köszönhetően elhíresült, a sikere által náluk különbnek és megközelítet- lennek hitt ember vallomása önmagáról és hivatásáról. A kitüntetett személyiségek levelezése óhatatlanul is más fajta szövegelemzési eljárásokat tesz lehetővé, más fajta következtetések levonását engedi meg, mint az alig vagy egyáltalán nem ismert embereké, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a privilegizált alkotó, gondolkodó „kész” életművével párhuzamosan vagy együtt olvassa levelezését. A mű, a műből rekonstruált én befolyásolja a levélolvasót: egyfajta mértéket és értéket közvetít felé, amelyet vagy van bátorsága felfüggeszteni a levélíró-én megismerésének idejére, hogy a kétféle „én” között zajló valóságos vagy virtuális párbeszéd meghallójává váljék, vagy pedig elfoglalja azt a kényelmes pozíciót, melyet az életmű és a szerzőről szóló töredékes életrajz „ismerete” nyújt, s az egyes leveleket a hiátusok kitöltésére, a bizonytalansági tényezők számának csökkentésére használja föl. Ekként a kommentáríró az életmű és a levelezés között áll, s nem tudva ellenállni a kísértésnek, gyakorta egyiket a másikból értelmezi, egyiket a másik igazolására vagy éppen ellenében olvassa újra, azt remélve, hogy az a gond, amelyik fölmerül a műben és a művel kapcsolatban, a levélbeli magyarázatok révén meg- és feloldást nyer, az a szorongató kétség pedig, amely a levélírót emésztette az alkotás közben, a műben végül is szertefoszlik: vagy ha másutt nem, az ő olvasatában, s az büszkeség feszíti a mellét, hogy e közvetítés, egymásra vetítés kétségtelenül az ő érdeme.

S itt érintjük az első fontos kérdést a levelek elemzésével kapcsolatban: vajon a forráskutató kit tart arra érdemesnek, hogy általa és rajta keresztül közelítsen meg egy korszakot, egy közösséget, egy mesterséget, netán egy eszmét, törekvést, létérzést; kiről feltételezi és hiszi azt, hogy éppen a megfelelő személy (a saját hivatásában elismert személyiség) arra, hogy a kor tanújaként, krónikásaként, esetleg beavatott ismerőjeként egyéni látás- és ítéletalkotási módja ellenére is híven képviseli és fejezi ki az általános vagy különös létgondokat?6 A választás: mindig a sokaságból kiemelés és másoktól elrekesztés; egy adott körből választás az alapján történik, hogy kinek a szövegét igyekszem bizonyos áthallások és vonzalmak után „feltámasztani” önmaga és sajátmagam érdekében, hogy igazolhassam, esetleg cáfolhassam ítélkezéseinket és töredékeinket, amelyek az olvasás jelen idejében válnak újfent érvényessé, időszerűvé, s eközben a kortársakat, a többi megszólaló személyét kissé eltávolítóm magamtól, s az általam választott levélíró optikáján keresztül szemlélem és mérlegelem valamennyi megnyilvánulásukat. Én jelenvalóvá teszem őt, ő kapva-kap az alkalmon és helyettem beszél, érvel és aposztrofál; beleélem magam sajátlagos pozíciójába, ő pedig kölcsönadja személyiségét, alakítja beszédmódo58