Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Bálint Péter: A levelezés vágya (Mit is olvashatunk ki a magánlevelekből)

vakkal és a közöttük létrehozandó grammatikai viszonyokkal, talán mert minden erőfeszítése ellenére sem tudja pontosan lefedni s visszaadni azt a szorongató kétséget vagy kuszán gomolygó gondolatot, mely az írásra késztette, talán mert a betűvetéssel bíbelődés szétszabdalja s megfojtja benne az indulatot, a gondolatáramlást. Van, aki belső késztetésből és felismert elemei szükségből választja a levélbeli kommunikációt, mert a rajta kívül zajló történésekben olykor cselekvő, olykor passzív módon részvétele arra indítja, hogy a levélírás révén bizonyos távolságot teremtve önmaga és szemlélete tárgyává tett jelenségek és egyének között, beszámoljon, hírt adjon, ítéletet mondjon közvetlen vagy közvetett úton szerzett tapasztalatairól (s ezzel mintegy állásfoglalásra késztesse a címzettet); az önmegjelenítés és valóságleírás során meghatározza: időnként túlértékelje, esetenként lefokozza saját szerepét az események alakításában, a szellemi mozgalmak és politikai törekvések felszínre hozatalában vagy éppen elfojtásában, a tanúságtétel hitelességében vagy szándékos eltorzításában. S van, akit egy másik fél szólít fel, vagy egy intézmény ösztönöz haladéktalan válaszadásra olyan ügyben, melyben színt kell vallania, érveit és indokait egyfajta logikai sorrendbe kell állítania, hogy valamiképpen meggyőzze a másikat, még ha az efféle megnyilatkozáshoz nem is érez túlságosan nagy kedvet. Ennélfogva a választott hangvétel mineműsége, a megnyílás és érvelés intenzitásának a foka is jelentős eltérést mutat az egyes levelekben.

Nyilván más-más tudományterület képviselői (mondjuk az irodalmár és nyelvész, a filozófus és esztéta, a művészet- és művelődéstörténész, a pszichológus és szociológus, a vallásbölcselő és levéltáros) a saját tudományos érdeklődésüknek és ideológiai meggyőződésüknek, kialakult érték- és ítéletrendszerüknek, sőt, talán még egyéni ízlésüknek és műveltségüknek is megfelelően választják ki azokat a kiindulási- és közelítési szempontokat, melyekből újra és újra megolvasva a lejegyzett sorokat, iparkodnak szóra bírni a szövegekben rejlő adatokat, tényeket, vallomásokat, állás- foglalásokat, szubjektív kijelentéseket, olykor épp szubjektivitásuk okán száraz, elfogulatlannak tűnő megállapításoknál hívebben és elemibb erővel ható ítéleteket a korról, a kortársakról, illetve a saját közösségét és környezetét sajátlagos látásmódjával megjelenítő egyénről, aki a szöveg hátterében áll. Az is magától értetődő, hogy az eltérő érdeklődés és szövegfaggatás okán, az egyes forráselemzők olykor mást olvasnak ki ugyanabból a levélből és másképpen értékelik azt, amit a levélíró egy személyről, egy eseményről, egy jelenségről leírt, miképpen az is természetes, hogy két vagy több (akár különböző levélbeli) kijelentés, érvelés, leírás között is másféle logikai összefüggést teremtenek, másféle gondolati és érzelmi egyberingást észlelnek: mivel saját törvényeiket vetítik rá a szövegre.

Egyébként a legtöbb levelezésről szóló kommentár bizonyos fokú elfogultságot mutat; ugyanis az elemzők sokkal szívesebben és elmélyültebben szeretnek egy-egy ismert és elismert alkotó, gondolkodó levelezésével foglalkozni (még ha éppen olyan helyről: a katonaságtól vagy frontról4, egy idegen országbeli utazásról vagy száműzetésből, a szanatóriumból vagy börtönből küldi a levelét, ahonnan oly sokan mások, egyáltalán nem vagy kevésbé ismert egyének is küldenek figyelemre méltó helyzetjelentést és számvetést), mint egy vagy több ismeretlenségbe vesző egyén leveleivel, amelyek, a maguk „földhözragadt” szemléletükkel, keresetlen egyszerűségükkel, a mindig is gyanakvást keltő „irodalmi” emelkedettséget és madártávlatot nélkülöző beszédmódjukkal nemritkán hitelesebben, életesebben adnak számot a történésekről. Mégis, a forráselemzők, érdemtelenül mostohán bánnak ez utóbbi levelekkel, mivel abból a fajtából valók, melyek közvetlen hangvételük és nem túl bonyolult mondatszerkesztésük révén talán a legközelebb állnak az élőbeszédhez; többnyire valamiféle hétköznapi (esetenként ezt a „hétköznapi” nyugalmat kizökkentő) eseményről adnak hírt, írójuk lelki állapotáról tudósítanak, s nem kommentálnak, de ha teszik is, legfeljebb egyfajta közösségi életszabályt, egyéni élettapasztalatot és erkölcsi intelmet közvetítenek a címzett felé, s nem iparkodnak többnek, másnak lát57