Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (versciklus)

Önállósulnak betűk és nevek.

Egy sziszegő essz hosszan szöszmötöl. Szerteszélednek bús melléknevek.

Nincs mit jelezni. Kinyílik a kör. Nincsen visszaút. Hullnak a főnevek, tagadás, iszony, düh és szeretet.

Ásít a végzet. Kijön a tükörből.

Gőgös látomást rág az enyészet. Fogadkozások vissza se néznek.

És Csáth kilép a mágikus körből.

XLI.

Izzadás. Rémálmok. Atfetrengett, ingoványba süllyedő éjszakák.

Se szerelem, se szex nem segít már, setétségbe vesz, elvész a világ.

Olga megijed. Orvost akar hívni.

Csáth felröhög. „Én is orvos vagyok! Hidd el már, vége! Nincs, amiben hinni, még egy ilyen elvonás s meghalok. Ételliften, direkt a pokolba, ide már nem követhetsz, drága Olga! öltözik Csáth. - Megy a vonatunk, gyere! Vár a tenger ránk. Vár az Adria.

Pola, kikötők és Abbázia... ”

Előbb Olgát, majd magát lövi le.

XLII.

De Csáth nem hal meg. Szanatórium, zárt osztály, elvonó következik. Kényszerzubbonyban Olgáról képzeleg. Nézve a plafon repedéseit.

Álmodik. Élőpatak, székely erdő a szoba falán örvénylik tova.

Allékon sétál. Újra ősz van.

„Ha Olgi tapló, akkor ő kova. ”

Nem emlékezik arra, hogy megölte. Fantáziái. Tart, egyre tart a csörte, izgalmában sír. Fel-felkiabál.

Olga benne él. Melle, combja, hangja, selymes bőre most is vigasztalja.

S a fasor végén várja a halál.