Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (versciklus)

Zeng az ének. Kimondom nevét.

Vigyorog a fej, üvegpohárból, hátul már a drapéria lángol.

„Most égetjük meg vadóc szellemét!... ”

XXXVIII.

Vicsorgó, irigy káposztalepkék, baljós, éjsötét pillangók szállnak. Tükörből jönnek? Beteg szívemből? Némán kerengnek. Szóljak Olgának ? Halálfej villog. Jön a homályból.

Zúg a fülem is. Közel a démon.

Menekülök vad lepkeraj elől, át vízmosáson, torz szakadékon.

Színes pillangók. Örvénylő ének.

Morfin kerenget. Tébolyult ének üldözik egymást. Forog a szállás.

Tükörből jövő lepkék köröznek Olga kitátott szájába vesznek.

Kéj. Éjszakai esztetizálás.

XXXIX.

Mint kerge birka az égő karámból, futok és összezárul a csapda.

Már nincs kiút e torz látomásból.

Démon vigyorog. A szívem labda szőrös mancsában. Földhöz vereget, aztán elhajít. Nem szállók messze.

A szívem nélkül, mondd, hova menjek ? Igen, azt hiszem, el vagyok veszve.

Agyon fetrengek. Szólnak trombiták. Ablakom alatt rohannak a fák.

Rámzárul ábránd, vízió, álom. Menekülhetnék. Völgynek vagy hegynek ? Szerb lett Szabadka. Mondd, hova menjek; Nincs helyem már. Elveszett világom.

XL.

És föllázad egy jelzős szerkezet, a Nyelv homályos tükréből kitör.

Névmás dörömböl. Lehet? Nem lehet? Névelő szökik. Az ige tündököl.