Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (versciklus)

XXXIV.

Székrekedés. Szívattak. Hányás.

Csáth izzad. Remeg. Halálára vágyik. Ajtókeretből mutatva fityiszt, vihogva tűnik ismét fel a másik.

Szállnak a gúnyos, bús kérdőjelek. „Kipurcansz, hidd el, ha így folytatod! Inkább konyakot igyál. Csökkenteni kellene végre napi adagod!... ”

Önmagát nézi, hosszan a tükörben.

Nem segít itt már szerelem, se szellem, élete bűzlő kín, emberi rom.

Nem segítenek novellahősök, ősök, haldokló székelysárga őszök.

Puccini, zene, vers, irodalom.

XXXV.

mindent köszönök. Indul a vonat.

Már nincsen tovább. Bezárul a kör.

Setéiül sorsom. Elszánt démonok üldöznek és én - címeres ökör! -, feleségemhez fohászkodok egyre, de belátom, neked volt igazad, tönkretesz, megöl ez a szajha Olga, pantopon, morfin, a gyilkos szavak.

Nem segít. Rosszabb, mint egy mostoha. Nem kellett volna elvennem soha.

Holnap kényszerzubbonyt is rámhúzat. Már évek óta hazudozik. Megcsal ismerősökkel, parasztfiúkkal, még veled is! Desiré, ne tagadd!... ”

XXXVII.

Fej a pohárban. Őfelségének testtől elváló, független feje.

Sokáig beszél. Mélabús ének hallatszik kintről. Mellbeszúrt neje, az úrlovasnő, a magyarbarát világszép asszony üzen ? Énekel ? Visszhangoznak a süllyedő szobák.

Miért jött vissza? Most kit viszen el! Kérelmem adom elő. A király megnyugtat: „nem! Nincs semmi viszály!”

39