Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (versciklus)

Az operát se írta meg. Soha nem is fogja már. És a regényt se.

Mióta nem írt? Csak a morfium körül bukdácsol, forog. Képzelgése, mint a ringlispil, most elragadja.

Fel-fel nyög. Ürít. Szélbe sir az erdő. Megremeg. Sóhajt. Hegedűverseny akkordja tőr át határokon, kerten. Megírhatja még, ha segít a fürdő.

XXXII.

Csáth felelőtlen. Tudja mivel jár, de a pantopont Olgával megosztja.

Ketten repülnek. Ellobban a nyár. Iker-kábítószer noszogatja, egymás karjából egymás álmába löki őket, látszólag boldogok, múltból jövőbe, jövőből a mába.

A halott város fejükben forog.

Dór oszlopok között csak szél fütyül.

Olga elszáll. Árva-Csáth egyedül marad a téren. Kilobban a nap.

Sötétség. Csak a démon közeleg.

Nincs idő. Az utolsó kenetet sem adhatja fel holtvárosi pap.

XXXIII.

Dél jön. Házasság révébe eveznek, de Csáth hajója lassúdan süllyed.

A morfiumról nem képes leszokni.

Viszály dúl. Harag. Hegyek. Fák. Füvek. Olga bús: „te nem kívánsz már engem, a kurva morfint jobban szereted!... ” Őrjöng Csáth. Sűrű erdőben téved el.

Győz Thanatosz. „Én végleg elmegyek. Kész. Vége. Ennyi volt, ami végül is téged is kicsinált, de engem is!...

Elbocsájtalak, mégegyszer, utólszor. Mindent köszönök. A jó Endre rád vár. Halálom után, ha ágyába bújnál... ” „Őrült vagy! - Olga toporzékol. - Csókolj!”