Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (versciklus)

kitárja ölét, hogy Csáth fürge nyelve szedje ki sorra a rumos meggyeket, csókolja, mohón, szájából szerzi meg, hagyva, hogy a nyelv tovább ingerelje.

XXI.

Van idő, mikor semmi nem jön össze. Kudarc. Csönd. Pánik. Semmi se sikerül. Moravcsik irigy. Nem is nevez ki tanársegédnek. Fúrnak. Kiderül Puccinim se nyerhet Greguss-díjat Horváthék se kell a Vígszínháznak,

Olga is duzzog. Lázam felszökik.

Dunába menjek'? Sehol se várnak.

Osvát hangjából is érzem: lenéz.

Mért is nem leszek orvos vagy zenész? a hátam mögött összenevetnek. Herkulesfürdőn jól kereshetnék.

Elúszik ez is. Sosemvolt emlék. Megmaradok a boldog keveseknek.

XXII.

Miközben Csáth combja belső felén hosszan elidőz s morfinról képzeleg, mézzel keni be káróját Olga.

Haldoklik az este. „Tán, hogy édesebb legyen mi keserű?” Óle kitárul és Csáth nagyujja végleg belevesz.

Mézet nyalogat. Torkos leányka.

Erosz száll setét, zord erdők felett. Fehéredik, reszket a mézes bordó király, kilövell a sűrű ondó, arcára keni kényesen a lány.

Valahol benne motoz Csáth nagyujja, a mézes kárót is melléje gyúrja, mikor elégül végre ki? Talány?

XXIII.

Székletem bűzlik. Vomitáció.

Félek. Fuldoklóm. Verítékezek.

Remegek. Ez a végső stáció.

Nem élem túl a kínzó képeket.

34