Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (versciklus)
Olgára gondol mélán, eltűnődve, hullámzik benne haja, csókja, bőre. „Készülj - hallja -, már meztelen vagyok. ” XIII. A simafejű főhadnagy feláll. Remeg a kézben, a kehely előtt. Didergőzik és lustán meghajol. Délbe vált át a lusta délelőtt. „Kard nélkül hüvely, mondjátok mit ér?” A főhadnagy vár. Tudja mi a dolga. Ráérősen köröz a cél előtt. Türelmetlenül szippantja be Olga. Messze száll ábránd. Morfium is illan. Vadul vágtázik. Leáll. Mozdulatlan. Felhők kergetnek felhőket az égen. Olga tetszhalálából visszahozza, szájába veszi, terhétől megfosztja. „Uram, kielégült?! Ez az éden!” XIV. „A kapcsolatunk zátonyra futott. Hidd el nem akarlak tönkretenni. De hát mi vagyok én ? Egy emberi roncs, akivel biztos utálsz együtt lenni. Undort látok az arcodon, mikor csókollak, mondd hogy nincsen igazam. De igazam van! Hidd el, jól tudom. Elbocsájtalak. Nincsen több szavam! Rád vár az élet. Férj és gyermekek, nagy utazások, öröm, rengeteg élmény, légy méltó a pillanathoz. Mit magyarázzam? Okot toldva okhoz?!” hogy hova jutottam? És éppen neked. „Gyere Józsika!... Mindjárt elélvezek!... ” XV. A kertek mélyén haldoklik az ősz. Csáth is haldoklik. Olgájára vár. Csontvázfák között tamburáz a szél és kaszájával suhint a halál. Egy-egy fa lehull, bús levelek hullnak
