Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Sánta Gábor: Irodalmi kávéház Pesten és Budán (Kávéház az irodalomban - irodalom a kávéházban)
Sánta Gábor Irodalmi kávéházak Pesten és Budán (Kávéház az irodalomban - irodalom a kávéházban) V^^rvendetes tény, hogy az utóbbi esztendőkben szembetűnően megnőtt az érdeklődés a kávéházak iránt. Ez persze nem azt jelenti, hogy az emberek tömegesen töltik szabadidejüket az efféle, egyre-másra nyíló intézményekben, hanem azt, hogy mind többen akadnak közöttünk, akik a polgárléttől elválaszthatatlan társas igényeik kielégítésére törekszenek. Ha máshogy nem megy, hát szellemileg, az intellektus segítségével. A kávéház pedig - mint a Társalgás Szentélye - olyan helyként él emlékezetünkben, amelyről úgy tudjuk, elődeink ott még leültek barátaik asztalához, ott még elkortyoltak, és nem felhajtottak egy-egy feketét, ott még beszélgettek egymással. Vagyis olyan helyekként képzeljük el a kávéházakat, ahol valósággal megállt az idő. A kávéházba betért az ember és nem beugrott egy italra. A kávéház a Nyugalom Szigete volt, ahol mindenekelőtt társalogni lehetett, de játszani, olvasni, sőt, akár dolgozni is. Ha a kávéházakra gondolunk, akkor a semmibe révedő tekintetünk előtt valamely harmincas-negyvenes években forgatott magyar játékfilm díszletei jelennek meg, amelyek között kifogástalan modorú fővárosi ügyvédek és vidéki körorvosok bámulnak rezzenéstelen arccal kártyáikba, vagy lángoló tekintetű fiatalemberek készülnek megváltani a világot, miközben a kasszírnővel szemeznek, netán rosszarcú kupeceket látunk, akik egymást kölcsönösen becsapva zenés áldomást isznak éppen... Mindeközben kemény arcvonásaink előbb felengednek, majd mosolyra görbülnek. Sóhajtunk egyet. Nosztalgiázunk. Nosztalgiázunk, és sóvárgásunkat, vágyakozásunkat e távoli, elveszett világ iránt az utóbbi években megjelentetett kiadványok mind jobban ösztönzik. Ugyan egyelőre még sem Bállá Vilmos, sem a Bevilaqua-Borsody Béla-Mazsáry Béla szerzőpáros alapvető kávéházas könyveinek nem látott napvilágot újabb kiadása, ám hiányukat valamennyire mégis pótolni tudják a nemrégiben kirakatokba kerülő, és onnan gyorsan eltűnő munkák, Erki Edit válogatása, meg a Budapesti Negyed három évvel ezelőtt megjelent dupla száma. Vitathatatlan sikerük is jelzi azt a figyelmet, amelyet a még könyvet vásárlók a kávéháznak szentelnek. Ez az érdeklődés minden bizonnyal a téma legújabb feldolgozását, Szentes Éva és Hargittay Emil Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című könyvét is kísérni fogja. Teljes joggal. Szerzőinek sikerült olyan kiadvánnyal jelentkezniük, amely felépítését tekintve újdonságnak, tartalmára nézve pedig alapvetően összegző műnek számít az elmúlt évtizedek magyar kávéház-irodalmában. E kemény borítós, tetszetős külsejű kötet első fejezte a kávé, illetve a kávéház európai és magyarországi történetével ismerteti meg az olvasót. Szentes Éva és Hargittay Emil kiváló tanulmánya a velencei La Bottega del Caffétól egészen a New-York kávéházból lett Hungáriáig kövei nyomon e mára mindennapi innivalónkká vált keleti különlegesség nyugati útját. Kétségtelenül az a legérdekesebb része ezen áttekintésnek, amely szemléltetni kívánja, hogy nálunk miként lett a keserű „fekete leves”-ből közkedvelt kapucíner. Megtudható, hogy kik voltak a budai és pesti kávésok úttörői, hogyan hívták az első híres tanyákat, és ezek száma hogyan és mitől befolyásolva növekedett a Duna-parti kettősvárosban. Sőt, e bevezető rész elolvasója ezentúl azt is tudni fogja, hogy ismereteink szerint honfitársaink közül kik és mikor emlegették először a kávét és a kávéházat. Az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című könyv következő fejezete - némi túlzással - szinte szociológiai látlelet. Annak érzékeltetésére, hogy a városi társadalom közép- és felsőosztályához tartozók voltaképpen miért is jártak rendszeresen ezekre a helyekre, egészen pontosan többnyire azokba, amelyekben törzsvendégnek számítottak. Vagyis e tanulmány arra a kérdésre kíván válaszolni, hogy a kávéiváson túl mit lehetett csinálni a kávéházban? 91
