Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Sánta Gábor: Irodalmi kávéház Pesten és Budán (Kávéház az irodalomban - irodalom a kávéházban)

Rövid - sokkal elismerőbb így: tömör - áttekintése annak, hogy a fővárosi kávéházak legnevezetesebbjei miről voltak híresek. Éppen úgy megtudható, hogy mit jelentett Csokonaiéknak a „pipásház”-nak is nevezett Márványos kávéház, mint az, hogy a New- Yorkba a lapok garmadája mellett miféle könyveket használhatott az oda betérő, hogy Petőfiék korában nemcsak a közismert Pilvax, de a Philosphus is a forradalom bölcsője volt, hogy a Paradicsom azon kávéházak közé tartozott, amelyekben először szolgáltak fel meleg ételt, hogy Berzsenyi azonban nem ezért járt előszeretettel ide, ha kimozdult Nikláról, hanem a híres prímás, Bihari János kedvéért, hogy biliárdasztalokat kizárólag a kávésok állíthattak fel termeikben, és hogy a nevezetes Budai Karambol Kör a Philadelphiában működött. Legendás alakokkal ismerkedhetünk meg, a kávéház magyarországi történetének meghatározó személyiségeivel. A tulajdonosok, Fillinger János, Kammon Flórián, Kammer Ernő vagy Steuer Gyula mellett a sokaknak szinte korlátlanul hitelező Reisz Gyulával, aki a New- York elsőszámú felszolgálója volt, meg Gusztival, a Centrál legendás főpincérével. A könyv szerzői alapos munkát végeztek. Szerencsés megoldásnak bizonyult az az elhatározás, hogy elsősorban az ún. „irodalmi” kávéházak bemutatására törekednek. Ezzel áttekinthetővé vált a roppant adattömeg; e sajátos szempont szerint Szentes Éva és Hargittay Emil a több százból csupán néhány tucatot választott ki a fővárosi kávéházak közül. Mindenekelőtt azokat, amelyek a magyar irodalom bölcsőinek tekinthetők, illetve azokat, amelyekről íróink és költőink megemlékeztek munkáikban.

A könyv következő, terjedelmét tekintve leghosszabb fejezete, ezekből nyújt alapos és figyelemre méltó válogatást, melynek az a legfőbb érdeme, hogy az eddigi gyűjteményekben nem olvasható művek is szerepelnek benne.

Ezután a Kávéházi kislexikon című fejezet következik, amely a legfontosabb budapesti kávéházakat mutatja be ábécérendben, az Abházitól a Zrínyi kávéházig. Majd a Kávéházi kisszótár böngészhető át, amelyből például az is megtudható, hogy a fővárosi kávéházi szlengben „igazgató úr”-nak a munka- cím- és rang nélkül lebzselőket szólították a pincérek, „almavári-babári”-nak pedig a nem fogyasztó vendéget nevezték, míg a „palizab” a sósmogyoró volt, a „veseasztal” a kritikusok törzshelye a New-York kávéházban, a „nagy barna” pedig a jókora adag, tejjel vagy tejszínnel kevert feketekávé.

Az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című kiadvány szerzői korántsem túloztak, amikor a bevezetőben kijelentették, hogy „munkánk a filológiai pontosság igényével készült”. A tanulmányaikhoz felhasznált forrásműveket lelkiismeretesen jelölték végjegyzetükben, miként a szöveggyűjteményükbe válogatott írások lelőhelyeit is gondosan feltüntették. Ezek nélkülözhetetlenek, amikor Szentes Éva és Hargittay Emil csupán részletet közöl valamely mára már elfelejtett vagy nehezen megszerezhető műből. Könyvükben a vendéglátóhelyeknek és a személyneveknek külön mutatója könnyíti a tájékozódást. A viszonylag nagyszámú fénykép és a belső borítók térképei pedig a vizualitás eszközeivel segítik megvalósítani, amit a szerzők ugyancsak a bevezetőben jelentenek ki, miszerint „elsődleges célunk inkább a téma iránti figyelem felkeltése, hangulatteremtés igénye volt”.

Végül, de nem utolsó sorban: bibliográfiája révén a könyv nélkülözhetetlen segédeszköze lesz mindazoknak, akik csupán most kezdenek érdeklődni az iránt, hogy mit jelentett egykor, és jelent-e valamit ma vagy a jövőben az a már-már közhellyé koptatott megállapítás, hogy „Budapest, a kávéházak városa”. Olyan megkerülhetetlen forrás az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című kiadvány, amelynek szerintem nemcsak lakásunk, de működő kávézóink és kávéházaink könyvespolcain is ott lenne a helye. Lehet, hogy acélláncra fűzötten - mint a konyhák fölé épített szkriptóriumokban a középkori kódexeknek de mégis legalább egy-egy példányt el kellene helyezni ebből a könyvből is a társalgás mostani szentélyeiben, hogy a betérők ott, helyben ismerkedhessenek a kávéház magyarországi hagyományával. Hiszen tradíció nélkül nincs kávéház, és azt vagy teremteni vagy pedig feleleveníteni kell. Nekünk, magyaroknak szerencsére van mit újraélesztenünk. Az persze már más kérdés, hogy kezdünk-e valamit a lehetőségünkkel vagy megmaradunk a mindig tiszavirág-életű nosztalgiánál...

Igen, a nosztalgiánál, mely szerintem az intellektuális élvezethez elegendő, de a kávéházi élet újraélesztése felé csupán az első lépés. Nem több, de nem is kevesebb. Ám, ha ennél nem jutunk tovább, meddő helybenjárássá egyszerűsödik az indulás lendülete, és a kávéháztól éppen úgy elfordul a figyelem, mint a nosztalgia más tárgyaitól vagy a ma még időszerű divattól.

92