Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Sümegi György: Festőnők a kecskeméti művésztelepen

Salgótarján), Steigner Ilona és Vozáry Emmi iparművésznők munkái. 1936 és 37 nyarán a művésztelepet megszervezni akaró Redő Ferenc festőművész társaságában Rédner Renée és Vörös Rozália festőművésznők is dolgoztak Kecskeméten.

Föltűnő és különös, hogy a föntebb említett, csak az 1924. novemberi művésztelepi tárlaton szerepelt Vujovich Irma (1898-1977) az egész korszakban nem jelent meg más munkákkal a közönség előtt. Egy Prohászka József műegyüttes 70-es évek közepi leltározása (a kecskeméti múzeumban) alkalmával került elém egy sajátos hangulatú, az egyik legjobb Révész tanítvány, Prohászka munkáitól nagymértékben elütő rejtélyes, mélykék színvilágé, a húszas évekből származó kompozíció. Az nyilvánvaló volt első ránézésre, hogy nem Porhászka mű, hogy több-mélyebb azok lerajzoló jellemzésénél, naturalista formafölfogásánál. Kis idő múlva olvasni tudtam a szignót a kép jobb sarkában, fölül: Vujovich. Ki az a Vujovich, s hogy került munkája a múzeumba jutott/adományozott Porhászka képek közé? Ahogy szokott lenni - az egyszerű rejtélyek hamar megoldódnak, hát ez is látszólag gyorsan haladt a megoldás felé. Prohászkáné Vujovich Irma volt a kép alkotója, aki a férjétől átadott, a kecskeméti múzeumnak juttatott alkotások közé így csempészte be egy saját munkáját. Csak az volt a bökkenő, hogy én Vujovich Irma néhány, a hatvanas-hetvenes években született akva- relljével addigra már találkoztam. De a közepes-szokványos, gyenge akvarellek elé, több évtized távolába nehéz volt beleképzelni az igazán kvalitásos festményt. Lassan tárult föl előttem a sajátos történet, a megszenvedett művészi pálya.

Az 1898-ban Körösladányban született Vujovich Irma 5-6 éves korától Kecskeméten élt. 1918-tól három évig az Iparművészeti Iskolában Sándor Béla festőművész mellett, majd 1922-23-ban Réti István tanítványaként a Képzőművészeti Főiskolán tanult.

Három szemesztert végzett a bajor főváros, München művészeti akadémiáján Ludwig Herterichnél. Az 1918-as nyarat Nagybányán töltötte, s ha ideje engedte, utazott. Bejárta Párizs és Itália múzeumait, tanulmányozta legnagyobb gyűjteményeit. Hatott rá müncheni mestere oldott zsánerkép fölfogása, a szecesszióhoz közeli stílusa. Elismeréssel vegyes csodálattal emlegette Paula Modersont (1876-1907). Talán merész festőelőd-újítót, példaképét is láthatta benne. Az említettek mellett talán mégis a francia posztimresszionisták, különösen Maurice Denis volt rá nagy hatással. A francia festészet iránti mélyebb vonzalmát mutatják Maurice Denis másolatai, amikről így vallott: „Azért csináltam őket, hogy a műteremben dísz legyen, maradjon nyoma, hogy ott jártam.”

Vujovich Irmának élete utolsó évében, 1977-ben rendeztem egy kis kamara-tárlatot, ahol a háború pusztításaitól megmenekült, elérhető műveit tárhattam közönség elé. Egy igen jó képességű, a német expresszionizmus s a francia posztimpresszionizmus tanulságait is levonó, érzékeny festőnővel találkozhattunk. Életműve fragmentumai jelentős tehetségű alkotót sejtettek. A fények és színek finom modellálásával, visszafogott-fojtott színvilágával egyéni művészi út lehetőségét vetítette föl. A Szabadban című kompozíciója s a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban őrzött Bajor lánya jelzi színvilágának kettősségét: a meghitt-átszűrt csendességét, a bensőséges lírát s a vibráló-expresszív hangoltságot. Vujovich Irma 1924-ben elnyerte az Akvarell és Pasztellfestők Egyesülete kitüntetését, szerepelt még egy-egy kiállításon is. 1933-ban férjhez ment Prohászka József festőművészhez. Kecskeméti művésztelepi villájuk kis műtermében csendesen s elvonultan festegetett még - de mint sok művészfeleség: föláldozta művészetét az erősebb egyéniségű férj, művészet, s a család, a gyermeknevelés oltárán. Vujovich Irma árnyékban maradt, háttérbe húzódott. Nyilvánvalóan művészként is elbizonytalanodott férje sikerei láttán. Ha Vujovich Irmára gondolok - a félbetört karrierű festőnők, az önfeláldozó asszonyok, a másik, a férj művészete megvalósulásáért sajátjukat föláldozni tudók jelennek meg előttem. A „mi lett volna, ha” mindig izgató s örökre megválaszolhatatlan kérdését görgetik előttünk.

90