Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Sümegi György: Festőnők a kecskeméti művésztelepen
előkelőségek körülöttünk, művészek, s ebben a kánikulában, ebben a magunkra maradottságban sem tudják félredobni kicsinyes és alkalmazkodó pózaikat. De lehet az is, hogy ez a póz náluk már természet, s néha sajnálni is tudnám őket, ha nem lennének annyira nevetségesek itt, a szerény, csöndes fák, egészségesen illatozó virágok és éneklő madarak között. Legszimpatikusabb közöttük Iványi Grünwald Béla. Idősebb ember, már erősen őszül a haja, komoly múlt áll mögötte, de azért hajlandó szóba állni velünk, a vadakkal és a csöndesen kiközösítettékkel is. Igazából azonban ő is amazokhoz tartozik, s mintha csak az árnyékával fordulna felénk. (...) A szomszéd villában Grünwaldné kint ül a teraszon, valami divatlapot nézeget, a cselédlány énekel a konyhában, Grünwald pedig nyersszínű vászonruhában ásogat a kerti virágágyak között. A hosszú vékony ember olyan, mint egy ezüstcincér, ugyanolyan merev, és ugyanolyanok a kezeinek és lábainak a mozdulatai is. Milyen jó, hogy a parasztoknak nemigen lehet betévedni ide a telepre, ha valamelyik Nagy Balog János ásni látná ezt az urat, görcsöket kapna nevettében. Még odébb, a parki úton két öregkisasszony sétál karonfogva. Fehér selyemruha van rajtuk is, s a könnyű kelmén át látni a fűző vonalait, amik páncélba szorítják testüket. Kis legyezőkkel legyezgetik magukat, s olyan halkan társalognak, mint a szellemek. Az egyik villa előtt festőállványa előtt áll Kandó László, ő is fehér ruhában van, s az ecset úgy áll a kezében, mint valami teniszbajnok kezében a rakett. A két hölgy felé indul, és azok most úgy kóvályognak körülötte, mint a fehér halászmadarak. (...) Igazából csak este ébred föl a művésztársaság, és ilyenkor veszi föl valódi ábrázatát. A nyáresti órák itt is, mint minden jó társaságban a szerelem idejét jelentik. Uitz ilyenkor már (...) ott ül veranda lámpája alatt, a felesége mellett. (...) Mi olvasunk, (...) a többi villák lakói azonban kint élnek a parkban, s a baglyok hangján ku- vikolnak egymáshoz.- Uhu!... U-hu-u-u! (...) A hold ragyog, a nők és férfiak időnként elhallgatnak a kuvikolással, és egymásra találnak a fák árnyékában. (...) A kecskeméti művésztelep csöndjében, lázas alkotói munka közben is éreztem, derék cselekedet volt a nemzetközi szám megszerkesztése és kiadása. Máris azon gondolkodtam, milyen ügyességgel folytassuk a megkezdett utat. A telep lakói között alig akadtak olyanok, akikkel ilyen értelmű megbeszélést folytathattam volna. Az itt dolgozó művészek nagyobb része közepes tehetség volt, a társadalmi problémák meg egyiküket sem érdekelték különösebben. Képeket vagy képecskéket festettek és holmi kiváltságos lényekhez méltón szerettek volna élni. Ez a törekvés csak Iványi Grünwald Bélának, a telep igazgatójának és Kandó Lászlónak hozta meg a kellő eredményt. A többiek szegények és mellőzöttek voltak, mint mi, a művészetben „bolondok”, a társadalom rendetlen rendje ellen lázongok. Uitzon kívül Perlrott Csaba Vilmos, Gráber Médi és Galimbertiné Lanow Mária rokonszenvezett a modern törekvésekkel.” Gráber Margit ugyanezen nyarat kicsit másként, más hangsúlyokkal idézi, mint Kassák. „Iványi Grünwald volt a kecskeméti művésztelep vezetője, és én sok éven keresztül dolgoztam ott is. Nem felejtem el első benyomásomat, ami a művésztelep kertjében fogadott. Ott ült a Mester, szokott könnyed eleganciájában, ámde mezítláb. A ház lépcsőjén Perlrott Csabával és egy Matykó nevű fiatal festővel pénzeket dobáltak, magyarul snúroztak, mint az utcagyerekek. (...) A telepen a növendékek: Korda Vince, Járitz Józsa, Demény Ottó, Szinyei Merse Rózsi és mások mellett megismerkedtem Maria Lanow prágai festőnővel. (...) Kecskeméten találkoztam Uitz Bélával, sőt egy nyáron sógorával, Kassákkal és családjával is. Kassák akkortájt gyűjtötte híveit, és engem is próbált megnyerni az avantgarde-nak. „Csák válámi úját”, mondogatta. Én azonban átláttam, hogy ez nem lehet kiindulási pont, inkább végcél. Egy induló művész rengeteget küszködik, míg rátalál saját hangjára.” (...) 88