Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Nagy Gábor: Baka István hosszúversei
tebenned végre minden óra áll nem láthatod hol erdőkkel sötétlik mint ágyékszőrzettel a láthatár megnyílt a menny és méhéből kihullott s már éhesen bőg a kisded halál nem hallod mert számodra nincs halál hallgass csak és szorosra zárd a szádat különben belső éjed szerteárad és nem lesz többé napja a világnak nyugodj meg Döbling anyaméh s te a Sátán magzata el ne hagyd soha csak ringatózz az alkony vérpiros homályában megszületned tilos aludja a percek gyertyái kioltva Döbling vén embriója és bolondja aludj aludj felébrednek tilos A látomás apokaliptikus méreteket ölt: az önvád, a bűntudat, amelyet Széchenyi jobbára az egész magyar nemzet helyett vesz magára, nemcsak a nemzet, de a teremtett világ rendje, Isten ellen elkövetett bűnből fakad. így válik a kiűzetettség metaforája: Döbling, a hazátlanság, a nemzet-pusztulás metaforája: Magyarország és a teremtett világ rendjének megbolydulását kifejező metafora: a Pokol azzá a hármas metaforává, amely az első tételben még kifejtve szerepel („Döbling-Magyarország- Pokol), az ötödik tételben azonban eggyéolvad, s a Döbling többszöri, dobszót idéző ismétléseiben fejeződik ki. Döbling: egyén, nemzet és kozmosz apokalipszise Döbling elsődlegesen az egyén: Széchenyi sorsmetaforája. Az egyéni sorshelyzet azonban a kollektív sorshelyzetbe ágyazottan, sőt általa meghatározottan értelmezhető csak.19 A kollektív sorshelyzet pedig tovább tágul, s egyetemes sorshelyzetként is visszarímel az egyén sorsára. A Döbling ötödik tételének látomása, akárcsak a Háborús téli éjszaka Vadászattétele, újraértelmezi Baka eddigi költészetének egyes motívumait: különösen a dé- monikus-apokaliptikus látomásokra gondolok itt, olyan versekre, mint a Trauermarsch, aMeftsztó-keringő, az Ady Endre vonatán vagy a Circumdederum. E tétel ismétlésszerkezete sajátos szabályosságot követ: a Döbling szó kétszeri és háromszori ismétlései váltják egymást szabályos ritmikával, tagolják a látomást egységekre, s fokozzák egyszersmind monoton dobolással kísért ajzott, tébolyodott fenyegető látomássá a felsorolás-áradatot. A látomás minduntalan visszatérő motívumai - villám-mutató, varangy-iszony, holtak, sátáni horda, xilofon - a tétel különböző szakaszaiban más-más sorrendben következnek egymásra. A hozzájuk kapcsolódó igék egyre baljóslatúbb tartalmat hordoznak: „összeér két villám-mutatója” - „összeszikrázik két mutatója” - „villám reccsen” - „összeforr két villám-mutatója” - „csótányként bagzik két mutatója” - „elszenesedik két mutatója”. Az így egymás mellé rendelt motívum-együttes szinte epikai ívet rajzol meg, s bár ez a kiemelés a többi motívum-csoport esetében is hasonló képet mutatna, a tételt mégsem érezzük epikus menetűnek: a motívumismétlések erősen zenei hatású variációs sorozata és a metaforikus-látomásos alapszerkezet határozza meg a szöveg karakterét. A vers zenei karakterét erősíti a tiszta, ütemhangsúlyos ízekkel kiemelt trochai- kus lejtés, az ereszkedő rímek kizárólagossága. A zenei hangzást hangszerek hanghatása egészíti ki: „angyalborda- /xilofont ver a sátáni horda”, illetve a legkülönbö82
