Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Nagy Gábor: Baka István hosszúversei

Csend van tán Isten elharapta nyelvét csillag sem csikordul tengelyén hallgass te is aludj Széchenyi István legnagyobb magyar szerencsétlen gazfi én

Beh jó hogy el van zárva minden ablak beh jó hogy itt benn minden óra áll míg így marad nem férkőzhet be hozzám a park ösvényein settenkedő halál

Az én-monológ és az önmegszólítás váltogatása is az önértelmezés e kettős természetére utal: a vívódó én a szenvedés egy olyan fokára ért, amikor képes a teljes kívülhelyezkedésre (vagy éppen rákényszerül arra), így egyszerre kapjuk az én belső- és felülnézetét.

A vers első felében is az én-monológ és az önmegszólítás váltakozik, szabályos rendben: a páratlan részek vallomásos részeire a páros betétek önmegszólító szólamai következnek. Ez a szabályosság aztán az ötödik részben felborul: itt Széchenyi lázas látomása a vád önmegszólítását hívja elő, s a hatodik, befejező rész, mintegy összefoglalásul, én-beszédet és önmegszólítást vegyít. A váltásnak poétikai funkciója van: az V-ös tétel a vers tetőpontja, a Háborús téli éjszaka Vadászaténak méltó párja. A V7-os tétel ez után a beletörődés, az „elvégeztetett” hangján szól, a kettős nézőpont révén keretet képezve az I jelzetű tétellel, összefoglalva és lezárva a kompozíciót.

A vers két mottója szintén ritmikusan tér vissza szövegszerű (nem szó szerinti) idézetként a 7//-as és a V7-os tételben. Széchenyi azonban nemcsak szövegeivel van jelen Baka István Döblingjeben: már a cím utal arra, hogy itt nem szövegek közötti játékról van szó. Széchenyi valós alakja, tapasztalati énje is része a maszknak, amelyet Baka beszélője magára ölt. Erre utalnak a Széchenyi tetteit idéző részletek. A harmadik tétel iróniával említi a beszélő egykori történelmi jelentőségű vállalkozását: „ülök csak és ringatózom / mint egykor rosszul ácsolt tutajon az Al-Dunán”. A negyedik tétel hátborzongató látomásában is felbukkannak az emlékek Széchenyi Döbling előtti életéből: „Nápolyban láttalak vagy Debrecenben”.

A Széchenyi-maszk nem csupán jelentéses, sokatmondó szerep; a történelmi jelentőségen túl a Széchenyi-mű üzenete válik kérdésessé, pontosabban kérdésessé a Döblingben. Hasonlóan a korábbi hosszúvers én-konstrukciójához, Széchenyi alakjából is hangsúlyosabbá válik egyetlen vonás: a kiválasztottság, a küldetésesség jele. A mottókra is a heroikus allegorizálás jellemző: a viszonyítás léptéke nem csak a semmi képzetét hívhatja elő, a világmindenséggé, kozmosszá nagyított ember isteni mértéket is ölthet. E súlyos, mert isteni eredetű küldetés terhe nyomja a vívódó Széchenyi lelkét: „virrasztásommal Isten mit akar / virrasztásommal Isten mit tehet”. Az önvád is isteni mértékkel méri a beszélő bűnét: „hallgass csak és szorosra zárd a szádat / különben belső éjed szerteárad / és nem lesz többé napja a világnak / nyugodj meg Döbling anyaméh s te a / Sátán magzata el ne hagyd soha”. Az ellenpontozó szerkesztés azonban (ön)iróniával állítja szembe a pátoszt, így lesz a Sátán magzata egyszersmind nevetséges-bolondos szerzet is: „bolond-sityakom félrecsapva hetykén ülök”. Mintha a De profundis alaphelyzete ismétlődne itt. „Kényszerzubbony volt már az anyaméh is” - kezdi Baka e versét, amely már a bolond motívumát is tartalmazza, mégpedig blaszfémikus képzetkapcsolással kiegészítve: „a Mindenség csak túlméretezett / bolondokházi kórterem tudom”.

80