Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Nagy Gábor: Baka István hosszúversei
Sátán és Isten foglya motívumai olvadnak itt egységbe, de az egész hosszúvers felidézi a Tavaszdal, & Jövendölés egy télről, az Ősz, a Tűzbe vetett evangélium, a Balassi- ének motívumait. Korai szerepverseinek meghatározó alakjait is sikerült Bakának egyetlen költői én monológjába sűrítenie; ezáltal legjellemzőbb vonásaikat tudta megrajzolni, s ki tudta emelni azokat a mindnyájunkban meglévő közös tulajdonságokat, amelyek révén tulajdonképpen a költészetük egyetlen fejlődési vonal rajzát adja. Kétségtelen ugyanakkor a vers leleplező szándéka: az autotextuális motívumok úgy is értelmezhetők, mint a költői ént az önarcképpel kiegészítő részletek; ezáltal a vers nem már lezárult eseménysort, hanem máig ható, máig érvényes folyamatot vetít elénk mitikus-apokaliptikus képekben. A felelősségérzet kizárja, hogy illúziókeltéssel, reménykedéssel záruljon a vers.17 Éles, segélykiáltásszerű kérdéssorozat zárja Baka első pályaszakaszának szintéziskísérletét: „Hová fut? // Hová futhat még, meggörnyedve, gyötrött / Arcát a halál fekete szelébe tartva? // Milyen üzenet bízatott reá?” Az eltévedt lovas és az „Arccal a tengernek” álló mátkapár egyként felidéződik e zárlatban, amely archaikus passzívumával („bízatott”), a „reá” régies-választékos alakjában mintha az evangélisták nyelvét is imitálná a versben; hozhat-e, vihet-e örömhírt az a lovas, akiről ez az utolsó, apokaliptikus emlékünk marad: „hóviharral / küszködik egy lovas”? Döbling Kontrapunktikus szerkesztés. Szerep és küldetés A Háborús téli éjszakával sok tekintetben rokon a Döbling címadó verse. E hat tételes költői szimfónia szintén az egymást követő tételek kontrasztba állításával hoz létre összetett struktúrát; lemond azonban a költői én azonosíthatóságának „lebegtetéséről”. Határozott alakteremtése a befogadási folyamatot a szöveg más szegmenseire irányítja. Az értelmezés egyik fontos vonatkozási pontja a mottó, amely két részből: Széchenyi Hitel című művének és a Naplónak egyes részleteiből állt. A Hitelből származó idézet allegória: a „kiégő üstököscsillag” és a tévelygő „hazátlan” egymáshoz viszonyításából ihletett költői lüktetésű próza, amely zárlatában előrevetíti - mind a „tapasztalati”, mind a szövegbeli - Széchenyi sorsát: „végre maga kétségbe esvén, nem ritkán önkezivel végzi örömtelen életét”. A döblingi önvallomás mintha az előző részletet folytatná: a döblingi rabságban sínylődő Széchenyi a halál közelségében vet számot nyomorúságos helyzetéve. A két mottót összeköti a kozmikus világból származó képi világ is: a második részletben már nem a tévelygés, hanem a leírhatatlan szenvedés viszonyítottja a „világmindenség”. A mottók nemcsak felidézik Széchenyi emlékét, hanem megteremtik azt a szituációt is, amelyben a Döbling beszélőjének monológja elhangzik. E szituáció további konkretizálásával, a napszak és hely leírásával indul a vers, ám rögtön az első két sor után a mottóból már megismert gyötrődö-vívódó Széchenyiről kapunk közelképet. Az első tétel kettősségét, remek kontrasztjait nem csupán a tárgyilagos helyzet- leírás és a rémületes látomások kettőssége, hanem a Széchenyi önszemléletét jellemző kettősség, a vívódó félelem és a mindenen túli, végtelenül keserű irónia teremti meg: Éjszaka van magamra hagytak végre az orvosok az ápolók sehol körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország vagy a Döbling-Magyarország-Pokol 79
