Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Nagy Gábor: Baka István hosszúversei
Nagy Gábor Baka István hosszúversei A hosszúversről M M r .második és harmadik kötetét Baka István egy-egy hosszúverssel zárta. (Ez a kötetszerkesztési eljárás tulajdonképpen a későbbiekben is jellemző, csak módosult formában: a Farkasok órája és a Sztyepan Pehotnij testamentuma az alakteremtés határozott gesztusával, Pehotnij-ciklussal vagy -ciklusokkal fejeződik be.) Akár versciklusként, akár egyetlen nagyszabású költeményként értelmezzük a Tűzbe vetett evangéliumot záró Háborús téli éjszaka és a Döbling címadó művét, önként adódik az az olvasói eljárás, amely kiemeli őket a kötetegészből, de legalábbis megkülönböztetett figyelmet szentel nekik. A két mű egyes részei szervesen összefüggnek egymással. Ha vannak is köztük önállóan is egész részek, az egyes darabok többnyire feltételezik az előttük és utánuk következő egységek ismeretét. így indokoltabbnak tartom mind a Háborús téli éjszaka, mind a Döbling esetében a hosszúvers műfaji megjelölést, amely - szemben a ciklusként való olvasattal - utal a művek egységére, a szerkesztés egységesítő jellegére. A hosszúvers azonban problematikus kategória. Képlékenysége, elmosódó körvonalai mintha igazolni látszanának a kételyt, miszerint nem is létezik. Csakhogy az irodalomtól felesleges természettudományos egzaktságot elvárni, még ha elméleti fogalmakról van is szó. Természetesnek látszik az az igény, hogy a viszonylag rövid, strofikus verstől megkülönböztessünk egyes alakzatokat, amelyekre a többé-kevésbé nagyobb terjedelem és a bonyolultabb, de legalábbis szétágazóbb kompozíció jellemző. E szempontok alapján rendkívül heterogén halmazt rendelhetünk a hosszúvers fogalma alá - de hát nem hasonlóan képlékeny már magának az „irodalom” kategóriájának a halmaza is?! Kenyeres Zoltán - Richard Hoggard nyomán - terjedelem és műfajiság mentén határozza meg e verstípust: „A hosszúvers egy-kétszáz soros vagy annál még terjedelmesebb, kötetnyi, könyvnyi lírai kompozíció, mely epikai és drámai elemeket is felhasznál és magába olvaszt, s megőrizve a lírai bensőséget, túlhalad az élmények személyes körén”.1 Ez a definíció kiemeli a verstípus lírai jellegét, vagyis azt, hogy történeti szempontból a hosszúvers nem a verses epikus formákból alakult ki, hanem „a lírai formákat szintetizáló, egybeforrasztó, s más formákat is a körükbe vonzó költői törekvések eredményeképpen teremtődött meg (kiemelés tőlem - N.G.)”.2 Tandori Dezső az általa „félhosszú” versnek nevezett kategóriáról értekezvén olyan eredményekre jutott, amelyek a hosszúvers vizsgálatakor is hasznosíthatók. Bármily magától értetődőnek látszik is, fontos szempont, hogy „a hosszabb versben - anyagszerűen - több fér el”. Miként az is, hogy „a hosszabb vers (..) aligha lehet csattanós, még ha van is (poénje), felcsapó záradéka, még ha egyetlen ívben rohan is fölfelé vagy a mélybe...”3 Ezek a sajátosságok élesen elválasztják Baka István hosszúverseit azoktól a négy-öt strófás költeményeitől, amelyek gyakran poentírozott zárlatban összegzik a metaforizált látomást. 72
