Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Balázs Imre József: Hervay Gizella és a Canon típusú fénymásoló
Ezt a benyomást csak erősítik az olyasfajta, alighanem szerkesztési szempontokból is következő csoportosítások, mint a Pomogáts Béláé 1969-ből, amikor Három fiatal erdélyi költő címmel ír recenziót Király László, Farkas Árpád és Hervay egy-egy könyvéről (Hervay ekkor harmincöt éves és a harmadik köteténél tart). Ezzel a megérkezéssel együtt ugyanakkor Hervay kénytelen kilépni az erdélyi recepcióból, Bor- csa János 1979-es elemzése után már nem jelennek meg róla kritikák a romániai lapokban. Az életmű folytatódása, majd lezárulása dilemmák elé állítja a recepciót. Azok a kritikusok, akik inkább tematikus érdekeltségekkel közelednek a Hervay-lírához, hajlamosak felértékelni a kései köteteket, a személyes gyász egyetemessé tágulását emlegetve, a „közép-európai sors” víziószerű megjelenítését értékelve. Szakolczay Lajos 1984-ben, a posztumusz Hervay-könyvről írva így rajzolja fel a Hervay-kötetek genealógiáját: „Hervay Gizella negyedik verseskönyvében, az Űrlapban vált igazán költővé. Alig több mint egy évtized adatott meg neki, hogy líráját tovább mélyítse, s rátaláljon arra a látásmódra, melynek kristályosabb változatában az egyén szenvedéstörténetét át-meg átfonja a közép-európaiság mint létforma. A posztumusz könyvet megelőző kötetei (...) egy-egy lépcsőfok ehhez a kiteljesedéshez. S most már világosan látni: A Lódenkabát Kelet-Európa szegén című verseskönyv az a magaslat, mely - összegezvén a pálya értékeit - legpőrébbnek, s paradoxon: ezáltal leggazdagabbnak mutatja a személyiséget.”20 A teleológia tehát ebből a nézőpontból gyakorlatilag megfelel a Hervay-kötetek kronológiájának, a csúcspontot a kései kötetek jelentik. Csordás Gábor óvatosabb, az 1980-as kötetről írva várakozó álláspontra helyezkedik: „Új kötete, a Száműzött szivárvány különösen igényli a kritika, az olvasók figyelmét, lévén eldöntetlen, befejezetlen, és - mint utóbb kiderülhet - fordulópontot jelző.”21 A fordulópontot a hagyományosabb, formaproblémákat mellőző „kísérleti költészet” jelenthetné a modernizálási próbálkozások után. Kérdés, hogy a posztumusz kötet „eldöntött”, „befejezett” könyvnek, a fordulat beteljesítőjének számít-e ebből a nézőpontból. Sándor György a majdnem teljes életművet áttekintve érdekes következtetésre jut: „A költemény (ti. a Zuhanások) a módosult szemléleti alappal és a szerkezetével a Hervay-líra egy újfajta változatának az első darabja, de magánéletének tragédiái az életmű korábbi tendenciáit erősítik, s a Zuhanások kai kezdett útnak nincs folytatása.”22 Ez a kijelentés mintegy kiemeli a Zuhanásokat a kronológiából, hozzá- rendelhetőnek gondol egy tétova teleológiát is, a tanulmány befejező része azonban tompítja ennek az olvasatnak az erősségét, alávetve magát a kronológiának: „Hervay Gizella költészete a kezdetektől az immár végső elhallgatásig egyenes úton haladt. (...) Mindvégig jelentős költészete az utolsó években egyre magasabbra ívelt, líránk élvonalába emelkedett. A hirtelen halál ezt az egynemű, önmaga szigorú logikája szerint fejlődő életművet zárta le.”23 A nekrológok, az életmű egészét átfogó pályaképek, valamint a Hervay-recepció legsajátosabb megnyilvánulása, Gülch Csaba Hervay-monodrámája többnyire a kései Hervayt tekintik jellegzetesnek, s ezzel együtt értékesnek: a veszteségektől sújtott „széttöredező” Hervayt. A recepciótörténet azonban talán szorosabb összefüggésben van magának az irodalomnak a történetével, mint azzal az esetlegességgel, hogy egy bizonyos szerző műveiről jelennek-e meg vagy sem kritikák, tanulmányok. Pontosabban: maga a mindenkori kortárs irodalom is ráirányíthatja, ráirányítja a figyelmet a múlt irodalmának egy bizonyos részére, megteremti a saját hagyományát, a recepció pedig többnyire követi ezt a mozdulatot. „A kánon - mondja Harold Bloom - olyan szövegek gyűjteményévé vált, amelyek állandó harcban állnak a túlélésért, bárhogy is gondoljuk el kiválasztásukat: mint amit társadalmi csoportok, oktatási intézmények, domináns kritikai irányzatok végeznek el, vagy, ahogy én gondolom, újabbkori szerzők, akik egyes elődök választottjainak érzik magukat.”24 Az újonnan megjelenő művek visszahatnak a hagyományra, amely lehetővé tette létrejöttüket, dialógusba lépnek 70
