Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Balázs Imre József: Hervay Gizella és a Canon típusú fénymásoló
Balázs Imre József Hervay Gizella és a Canon típusú fénymásoló M JL VJLi az, ami kijelöli, akár ideiglenesen is, egy szerző műveinek helyét az irodalmi köztudatban? A mű maga vajon meghatározza saját olvashatóságát és elhelyezhetőségét, vagy erősebbek az olvasói „tehetetlenségi erők”, az értékpozíció, amelyet az olvasó (aki esetleg írja is saját olvasását) elfoglal? A „nyugati kánon”-ról gondolkodva Harold Bloom egy olyasfajta különlegességet, idegenséget jelöl ki a kánonhoz való tartozás feltételéül, amely lehetetlenné teszi a teljes befogadhatóságot, a megmagyarázást. Az otthonosban is érzett idegenség az, ami a kánonikus művek sajátja - mondja Bloom.1 A kérdés (ami Hervay recepciója kapcsán is élesen felvethető) az, hogy mennyiben egy olvasási stratégia része ez az idegenként való érzékelés, illetve mennyiben múlik az idegenség „magán a művön”. Az talán kétségtelen, hogy Hervay költészete „összetéveszthetetlen”. Befogadástörténete mégis inkább arról szól, ahogy összetéveszthetetlenségét el(mis)másolja a recepció, műveit olyasfajta értékkonstrukciókba olvasva bele, ahol a viszonyítási alapok, amikhez képes olvassák őt, legfeljebb a „második”, a „másodlagos” pozícióját kínálják. Ezt a másodlagosságot életrajzi esetlegességek, változó olvasói pozíciók másolják újra és újra. A Szilágyi Domokoshoz való életrajzi kötődés folyamatosan visszahatott a Hervay - életmű olvasására. A Szilágyi-versek állandó viszonyítási pontként szerepeltek a korai kötetek kritikáiban, annak ellenére, hogy egészen más irányok mentén változott, színesedett a két költészet. Ugyanakkor Szilágyi „irodalomtörténeti párja”, akivel leggyakrabban emlegették együtt, nem Hervay volt, hanem Lászlóffy Aladár. Az adott irodalomtörténeti kontextusban a kettejük költészete tűnt a legradikálisabban újszerűnek. Hervay „másodlagossága” (még mindig az „első Forrás-nemzedék” értelmezési kontextusában) összefügg a sajátos Hervay-féle versbeszéd viszonylag kései megtalálásával is. Az 1953-as Utunk-beli induláshoz mérve a Reggeltől halálig megjelenéséig tizenhárom, a Tőmondatokig tizenöt év telt el. A már említett idegenség ugyanakkor gyakran azonosítódott a recepcióban a „nőköltőséggel”; erre a továbbiakban bővebben is kitérek. A Magyarországra való telepedés egy másfajta, sajátos másodlagosságba való belépést is jelentett-jelenthetett. A hetvenes években fokozott figyelem kísérte az Erdélyből érkezett alkotókat, de az őszinte érdeklődés mellett sem lehetett egyértelmű az alkotó számára, hogy a figyelem erdélyiségének vagy műveinek szól. Ez a probléma, amely alaposabb, átfogóbb kritikatörténeti kutatást igényelne, mindenesetre nyíltan is kimondódik (tagadó formában) az egyik Hervay-kritikában.2 Az idegenség ebben a közegben már az erdélyiséggel is azonosítható volt, a Hervayt ért személyes tragédiák pedig végképp „megmagyarázhatóvá” tették szövegeit. A továbbiakban az „idegenség” egyik értelmezését, a „nőköltőséget” kiragadva követem végig azokat a stratégiákat a Hervay-recepcióban, amelyek révén a „megmagyarázás” sikeresnek tűnhetett. A recepciótörténet másik alfejezetében a „műveken belüli” nézőpont otthonossá tevő mozgását próbálom tetten érni, ahogy a viszonyítási pontokként kijelölt Hervay-kötetek vagy Hervay-sorok visszamenőleg olvas65
