Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Balázs Imre József: Hervay Gizella és a Canon típusú fénymásoló
sák egymást. Az 1976 előtti romániai recepció kevésbé hangsúlyos jelenlétét az indokolja, hogy nyilván kevesebb az olyan kritika, amely több mű átfogásával a Hervay- költészet éppen aktuális „egészét” próbálná egy viszonylag egységes magyarázathoz rendelni. „Nőköltő” „Nincs védtelenebb az asszonyköltőnél, hiszen már maga az állapot, az, hogy verset ír, kiszolgáltatott” - mondja Szakolczay Lajos Hervay lírájáról szóló 1980-as tanulmányában.3 A szerző nem magyarázza túl az állítást, csupán hivatkozik néhány irodalomtörténeti előképre: Kaffka Margitra, Czóbel Minkára, Weöres Psychéjére. Kiszolgáltatottság, az asszonyé, a szerzőé, érdemes elidőzni egy pillanatra ennél a gondolattöredéknél. Mintha valami olyasmiről lenne szó, hogy ez a kiszolgáltatottság kétszeres: a szerzőé, mert szerző - mert közszemlére teszi saját szavait, amelyek egy énről szólnak, és vállalja, hogy a szavak elszakadnak tőle - és a szerzőé, mert nő (asszony). Nehéz pontosan megmondani, hogy ez utóbbi miért problematikus. Elsősorban talán kulturális meghatározottságok - hagyományok - miatt, amiért Szakolczay elintézheti a kérdést a Kaffkára, Czóbelre, Psychére való utalással. Megközelítőleg: kevésbé jellemző, ritkább, periférikusabb, frusztráltabb a költőnő-fi- gura az irodalomtörténetben. De a költő, ha nő, nyelvi probléma is: hogy az íródjék-e le vele kapcsolatban, hogy költő, vagy hogy költőnő. A költőnő egy másfajta vonatkoztatási rendszerbe - a „nőirodaloméba” -való belépést jelez, ahol egy erőteljesen témaorientált elvárásrendszer működik. A költő viszont nyugtalanító, mert mintha más helyett állna, mintha elhallgatna valamit, ugyanakkor pedig (pozitív értelemben) minősít is, mert egy „általánosan érvényes” vonatkoztatási rendszerre utal. Ahogyan a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Hervay-szócikke mondja, kihasználva a levegőben lévő értékjelentéseket: „Költőnőből költővé azonban a Reggeltől halálig (1966), majd a Tőmondatok (1968) verseiben érik.” (A probléma éppen az, hogy miért a költő szó utal az általánosan érvényesre, és hogy mi következik, követ- kezzék-e valami ebből.) Tematikus elvárásrendszer, mert fokozottan figyel a mosogatás, házi teendők, és egyáltalán: az asszony-lét elemeinek megjelenítésére. A paradox ebben az elvárásrendszerben az, hogy egyfajta „női hang”-ot is tételez, és Hervay esetében szükségesnek tartja felfedezni, vagy éppen hiányolni a fenti elemeket. A felfedezés vagy a hiányolás ugyanannak a sémának a mentén történik. Létezik az ismerős nő-helyzet, nő-irodalom, nő-hang, amihez képest elhelyeződnek a Hervay-versek. „Benn bágya- tag, fehér csipkékben a nagy oltár, / Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet, / Almatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek / Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál” - idézi Szakolczay Kaffkát, majd viszonyít: „E mélyzengésű, ó- arany Kaffka Margit-i sorok Hervaytól elképzelhetetlenek”.4 Az implicit állásfoglalás mintha az lenne, hogy a nőköltészet valami olyasmi, mint az idézett Kaffka-sorok. Különben nem volna szükséges az erőteljesen szecessziós, irodalmi korszakhoz (is) köthető verssorokat idézni Hervay kapcsán. Szakolczay tehát nyelvi, hangulati jegyekben találja meg a női jelleget. Egy lényegesen leegyszerűsítőbb megközelítésben Fábián Sándor A női önkifejezés szabadságáért érvel 1974-ben, az Igaz Szóban, az Űrlap kapcsán: „Szeretem Hervay Gizella költőnőként írott verseit - jó lenne, mondom, ha nő-mivoltából fakadó érzelmi-érzékenységi többlete mindig ilyen versek megírására sarkallná. Kevésbé szeretem viszont azokat a költeményeit, melyekben asszonyvoltának megtagadását (nem meghaladását!) érzem-, a férfias tónusokban prezentáltakat”.5 Fábián Sándor idéz is a „férfimód” megírt versekből, amelyeket szerinte „a végtelenül egyszerűről a megmagyarázhatatlanul bonyolultra való ugrás” jellemez, az az ugrás, amely Páskándi és Lászlóffy verseinek sajátja. Nem utánzásról van szó, pontosít Fábián: „A verselési 66
