Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Tandori Dezső: Mi az Utolsó Posta, ha éppen nem az utolsó (Bevezető egy költészetregényhez)

csupaszív (?) helyett. De az már abszurdum, hogy a 60-as évek elejének „zen”- állapota így jön vissza: napi egy-másfél óránál többet itthonról távol tölteni már betegesnek rémlik nekem, s ez az időszak is csak a nap két szakaszában képzelhető, este mennem bárhová: nekem magamnak „képtelenség”; nem is akarom.

Az időm lassan vánszorog, kitölteni-eltölteni madaraimmal sem tudom. Ha feleségem (nyári hónapok) keveset van itthon, pontosan azért, hogy ki-ki a maga ritmusát élhesse, végképp üres az idő. Az Időt érzem. Ha ketten együtt vagyunk, vagy ha bárkikkel együtt vagyok, túl sok a duma. Nekem feltétlenül, még akkor is, ha én beszélek olyan sokat. Különben naphosszat nem beszélek. Nem is telefonálok. Nem szívesen futok össze senkivel az utcán. Hajnalban ellátom madaraimat, s persze, hogy boldog vagyok életükkel. Azután jön a hosszú délelőtt. Ha éjszaka jól aludtam, nehéz végigdőlni „egy órácskára”. A délután - szégyellem elmondani - forgácsdolgokkal telik.

Persze előszedhetném amaz egyetlen dolognak, a két házi Kártyatornának (medvéim, Dömiék; madaraink nevei, halottaké, a klubok neveiben, s feleségemmel „nekik” játszunk), ennek a két dolognak, ami szerves maradt az életemben (persze, a madárkák is, no, persze), előszedhetném ezeknek huszonhét évre „visszalapozható” Tornakönyveit, készíthetnék statisztikákat.... de ez majdnem szépirodalmi tevékenység, előre-dolgozás. Majd, vagy soha.

Majd, vagy soha.

Persze, egy mondás: Jobb későn, hogy soha.

Érthető? Jobb, hogy ez a „soha-érzet” később jött, most... és sok minden meglett, lett addig, rémesebb lenne, ha hamarább jött volna.

Ennyi biztos. Biztos még: az ember 1./ írja a magáét; 2./ fordítja a másokét (és mintha önmaga pusztulása lenne, ha saját anyagát nem teheti a mások művének burkává!); 3./ elemezheti a másokét (én főleg a költészetet érzem magaménak így). Ez biztos.

Semmi egyéb?

A lassan elvánszorgó délután csak egy határon túl kezdi meghozni az el- nyugvás, az ősszel végre hamarább elkövetkező éjszaka reményét. Nyáron túl rövidek az éjszakák.

Igaz, ősszel nagyobb köröttem „az élet”, elviselhetőbb a lét, de elviselhetetlen a konkrétsága.

Fárasztóbb, rontja az elalvás lehetőségeit.

Két nap elég nekem, hogy teljesen elhagyjam a napi másfél-két liter bort és ne érezzem, hogy bódulat kellene „dolgok” elviseléséhez.

Szinte passzió, hogy dolgokat viselek el. A dolgok hiányát. Az ürességet.

Csak így - kár élni.

Gondolkodom rajta (persze, nem önkézzel-önlábbal, önszánttal, nem is autó stb. által), a hirtelen halál nem az egyetlen volna-e számomra, amit akarok még? Ami nekem jól jönne, azzal, hogy már nem nekem?

Ugye, milyen silány téma ehhez képest az anyagiak? Holott hát nagyon lényeges téma az is, és nem is biztos, hogy silány.

Vagy: ha a Rudi, akinek az életéért annyit szorítunk, a sokáig oly jelentéktelen mezei veréb, aki életkori rekorder lehet most, a Rudi nem érné meg október ötödikét? Vagy ha a Totyi hirtelen, alig egy-és-negyedévesen?

31