Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Tandori Dezső: Mi az Utolsó Posta, ha éppen nem az utolsó (Bevezető egy költészetregényhez)

csupaszív (?) helyett. De az már abszurdum, hogy a 60-as évek elejének „zen”- állapota így jön vissza: napi egy-másfél óránál többet itthonról távol tölteni már betegesnek rémlik nekem, s ez az időszak is csak a nap két szakaszában képzelhető, este mennem bárhová: nekem magamnak „képtelenség”; nem is akarom. Az időm lassan vánszorog, kitölteni-eltölteni madaraimmal sem tudom. Ha feleségem (nyári hónapok) keveset van itthon, pontosan azért, hogy ki-ki a ma­ga ritmusát élhesse, végképp üres az idő. Az Időt érzem. Ha ketten együtt va­gyunk, vagy ha bárkikkel együtt vagyok, túl sok a duma. Nekem feltétlenül, még akkor is, ha én beszélek olyan sokat. Különben naphosszat nem beszélek. Nem is telefonálok. Nem szívesen futok össze senkivel az utcán. Hajnalban el­látom madaraimat, s persze, hogy boldog vagyok életükkel. Azután jön a hosszú délelőtt. Ha éjszaka jól aludtam, nehéz végigdőlni „egy órácskára”. A délután - szégyellem elmondani - forgácsdolgokkal telik. Persze előszedhetném amaz egyetlen dolognak, a két házi Kártyatornának (medvéim, Dömiék; madaraink nevei, halottaké, a klubok neveiben, s felesé­gemmel „nekik” játszunk), ennek a két dolognak, ami szerves maradt az éle­temben (persze, a madárkák is, no, persze), előszedhetném ezeknek huszonhét évre „visszalapozható” Tornakönyveit, készíthetnék statisztikákat.... de ez majdnem szépirodalmi tevékenység, előre-dolgozás. Majd, vagy soha. Majd, vagy soha. Persze, egy mondás: Jobb későn, hogy soha. Érthető? Jobb, hogy ez a „soha-érzet” később jött, most... és sok minden meglett, lett addig, rémesebb lenne, ha hamarább jött volna. Ennyi biztos. Biztos még: az ember 1./ írja a magáét; 2./ fordítja a másokét (és mintha önmaga pusztulása lenne, ha saját anyagát nem teheti a mások művének burkává!); 3./ elemezheti a másokét (én főleg a költészetet érzem ma­gaménak így). Ez biztos. Semmi egyéb? A lassan elvánszorgó délután csak egy határon túl kezdi meghozni az el- nyugvás, az ősszel végre hamarább elkövetkező éjszaka reményét. Nyáron túl rövidek az éjszakák. Igaz, ősszel nagyobb köröttem „az élet”, elviselhetőbb a lét, de elviselhetet­len a konkrétsága. Fárasztóbb, rontja az elalvás lehetőségeit. Két nap elég nekem, hogy teljesen elhagyjam a napi másfél-két liter bort és ne érezzem, hogy bódulat kellene „dolgok” elviseléséhez. Szinte passzió, hogy dolgokat viselek el. A dolgok hiányát. Az ürességet. Csak így - kár élni. Gondolkodom rajta (persze, nem önkézzel-önlábbal, önszánttal, nem is autó stb. által), a hirtelen halál nem az egyetlen volna-e számomra, amit akarok még? Ami nekem jól jönne, azzal, hogy már nem nekem? Ugye, milyen silány téma ehhez képest az anyagiak? Holott hát nagyon lé­nyeges téma az is, és nem is biztos, hogy silány. Vagy: ha a Rudi, akinek az életéért annyit szorítunk, a sokáig oly jelentékte­len mezei veréb, aki életkori rekorder lehet most, a Rudi nem érné meg októ­ber ötödikét? Vagy ha a Totyi hirtelen, alig egy-és-negyedévesen? 31

Next

/
Thumbnails
Contents