Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Tandori Dezső: Mi az Utolsó Posta, ha éppen nem az utolsó (Bevezető egy költészetregényhez)

és így tovább, és akkor, ha költségeidnek a dupláját nyered meg, ami csak „célzott” játékkal lehetséges (és ha azt a nagy-tétes játékot elrontod, ha félre- célzol? elindulhatsz lefelé a lejtőn), akkor, mondom, ha a duplázást megcsinálod (szinte lehetetlen), még mindig csak ott tartasz, hogy fél év alatt, egy év múlva, bármikor, megint kimehetsz, amire Karinthynak megvolt az a vicce, hogy megnyomunk egy gombot, mire kiugrik egy másik gomb, s azt szintén meg lehet nyomni.

Ennyi a számomra irodalmon kívül képzelhető anyagiakról. A kör bezárul.

Kellemesen érintett, meg is döbbentett egy kicsit a minap, amit ismeretlen ismerősöm mondott egy alkalmi beszélgetés során. Újságolvasó ő is, azt is megbeszéltük, hogy mindketten úgy főleg 1990-ig voltunk nagy újságolvasók (lásd: „mennyi időt töltöttem én... a napi három napilappal”), s most, 1998- ban lettünk megint azok. Holott én már hányszor megírtam, hogy a Times se sokat mond nekem, nem ad méltó elfoglaltságot Londonban... és hogy mióta nincs kivihető fordítási munka (régin mindig cipeltem a 7-8 kilós írógépemet, kuporogtam az ágy mellett, azon volt a gép, ott fordítottam, a népmeséket is pl., nemcsak a füzetes regényeket), mióta nem értékes az időm, mióta az elló- gásával is csak a munka hiányát akarom feledtetni - a „saját írás” nem munka! - azóta London stb. teljesen üres lett; már mindenfélét láttam... már rém- ségesen üres a szobám, nincsenek ott a könyveim, kis itthoni rendszereim... melyeket, ha csak érintőlegesen, felszínesen is, érzek, érzékelek... jó, hát olvasással „tölteni az időt” nem tudom már, túl sokat olvastam... nincs türelmem rá, nem vagy rá, így mondhatom... és a tárgyfeldolgozások, egy-egy művészeti „problémakör”, festői élet stb., az ilyesmi is inkább taszít, ha azt gondolom, szaporítanom kell megint eggyel az olyasmik számát, melyek valami elemi érdeklődésre nem tarthatnak számot... tehát azt beszéltük meg az Ismeretlen Ismerőssel, hogy talán a mi Egyetlen Lelkünk (Utolsó Postánk) rút pazarlása, hogy a híreket, újságokat, ennyire (komolyan? figyelembe?) „vesszük...” Mit mondott Babits különös hírmondója? Semmi különöset. Mit bánja a híreket ő! A tél puha lépteit hallja stb.

Feleségem azt mondja: most, ha nincs úgy „direkt” tennivalóm (munkám), és ha „előre dolgozni” nem tudok (nem vagyok ilyen alkat, meg már mondtam is, hogyan „érzek” a helyzetről, az írás helyzetéről), hát pihenjek. Használjam ki, hogy pihenhetek. Rengeteget dolgoztam, most pihenjek, ne szenvedjek. Ez jóindulatú szándék. De - könnyű ilyet javasolni. A szervezet, az Egyetlen Lélek, az Utolsó Postát Célzó Állag megszokta a munkát. Rendben van, nálam véget tudnak érni a dolgok. Ital, cigaretta, kapcsolatok. Mintha nem is lettek volna. Barátom, a különös életpályájú S. rendező mondja: Sir, szőr, maga megcsinálta már egyszer a spendid isolation-t, sokakat meg is sértett vele, S. mondja, őt is, de ma már tökéletesen megérti, s ha távolsággal is, jóbarátok vagyunk... és ez sokszor alakult így. Mondom, javalltára, hogy ma se „ugorjak”, ne „törődjek” etc., mondom, rendben, túl azon, hogy az elszigetelődés nem „fényes, dicső” - de, ismétlem, kicsit sok adódik belőle. Mivel így, főleg a dinamika kívülről jövő késztetéseinek híján, az ember életmódja átalakul, nekem ez lett: rettegek kicsit a levelektől... nem szívesen kötöm le magam a nap adott órájára, újabban elkésem, keservesen megyek csak el... Rendben van, lehet, hogy a sok aktivitás, „a rengeteg munka” az, ami ilyképp „visszaüt” És nincs is szervesebb folytatás, átmenet, mint ez a mostani passzív életem a régi

30