Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Tandori Dezső: Mi az Utolsó Posta, ha éppen nem az utolsó (Bevezető egy költészetregényhez)

Nagyon rendesen meg lehetett élni így is. Nekem, nekünk itt kettőnknek meg lehetett. Mivel a munkavégzésem volumene (hahaha) még a tömérdek el- lógás, zűrzavar, folyóiratolvasás etc. mellett is túl bőséges volt, a sallangok, meg egyáltalán, úgy alakultak ezek a dolgok, hogy ezt a boltot mi ketten visszük, a feleségem meg én, így aztán két emberre kerestem, és ez is ment. Ma ez sokkal keservesebb, ma ez szinte lehetetlen. (Lehetetlen, olykor az.)

De vissza a lovakhoz.

Nyugdíjalapunkat, ha jól tudom, elsikkasztották, megingatták. Nálam a díjak nem számítanak be a nyugdíjba, mert nincs annyi állami szolgálatom (kilenc év sincs), meg ki tudja, így van-e még. A nyugdíjkorhatár egyre tolódik előttem, mint messzebb. Amit az Internetre fölveendő műveinkért juttatásul kapunk, nagyon jól jön (jönne kollégámnak, írja ő, és én szeretettel, döbbenten bólogatok), ám az két és fél év múlva megsünhet... magam például irdatlan tömegű munkát adok/adtam/adnék érte... de jópofa félreütés ez a „megsünhet”, „megszűnhet”-et akartom mondani... legalább látjuk, nem ez a komoly téma a cikkemben, csak azt mondtam, és hagyjuk is abba, ezekről az anyagiakról vagy konkrétan beszélünk, vagy ne tegyük sehogy.

A lóra kis kétrő után térek rá. „Kétrő” = kitérő.

Kétlő; Ezt érzem. Nem, semmi kétség, a lovat, az angliait, írországit stb. el kell mondani ilyen konkrétan. Valamit én legalább tényleg el tudok konkrétan mondani ily tárgyakban.

1989-ben éreztem először, úgy nagyon hirtelen, hogy a szerkezetek átalakulása révén előfordulhat: munkanélküli leszek. Hiába, hogy bizonyos illetők (s neveik) kevésbé forognak a lapok, könyvessaztalok hasábjain (sic! hahaha), amennyiben például állandó közönségigényre számot tartó fordítási munkákkal foglalkoznak (nem sorolom, alkalmazott, de sokban művészi munkák), helyzetük biztosabb. De hát nem tartotta vissza őket Szpéró stb., sőt, gyermeket is neveltek „mellette”, el van ismerve. Változatos a világ. Én azt éreztem, pillanatok még, és nincs mit csinálnom.

Belharcos (ökölvívó) alkat vagyok, vagy hegyimenő kerékpáros, nekiláttam tehát. Megragadtam az egyetlen lehetőséget. Utolsó postám egy szerkesztő haver volt, akinek sokat dolgoztam, angolban félisten volt, írói érzéke óriási, eleganciája nemkülönben. Megkerestem hát E.-t, elmondtam mindezt. (Mármint a magam helyzetéről.) Utolsó postának tekintettem őt, írói-fordítói életem „falujából” elballagtam oda... és jól tettem. Bár ott, ahová ő beszerzett, igen jó helyre, első és egyetlen munkámat, mit nekik végeztem, nem tartották igazán elfogadhatónak, kifizették a szép pénzt, majd eltanácsoltak. (Bestseller regényről volt szó.) Azaz elejtettek. De már megindult a gépezet, újabb ajánlatokat kaptam (E. révén? a sors jóvoltából? nem emlékszem pontosan), újabb munkákat, s nem folytatom, közelebb kerültem, ha keserves munkával is, valami tisztességesebb pénzkeresethez, s mindezt a kilencvenesek elején, jócskán ötvenedik évemen túl, mögöttem Musillal, Beckettel, Salingerrel, Kleisttel, Goethével, még vagy 200 jeles hölgy és úr műveinek fordításával), számtalan ponyvaregény etc. fordítója lehettem. Nem emlékszem pontosan, de amikor megkaptam egy-egy összeget, abból két havi háztartási pénz kijött, egy repülőjegy Londoba, meg még félre is lehetett tenni. A „nyomorult kora-kilencvenesekben”.

28