Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Fried István: "Költőkirály" a/z anti-/modernitás antinómiái között

És a „költőkirály?” Valóban úgy volna, ahogy Horvát Henrik-Juhász Gyula versében olvasható? „A balga bölcsesség hiába vet meg, / Te glóriájában a küzdelemnek / Láttad: minden való hiú e tájon...” Az önnön mítoszába vesző ráció nem feltétlenül az irracionálisba fordul át, hanem egyre tartalmatlanabbul őrzi a ráció-hitet, szinte ráció-vallássá formálva, amely eretnekként bélyegzi, feleslegessé, bolondossá minősítve, az elleneszegülőket. A modernitás rációja a falanszter tudományosságába, ész- elvűségébe csaphat, s mint ismeretes, Platón álmodozása vagy éppen Michelangelo devianciája nem kevésbé tűnik a „bolondosság” lázadásának, mint Don Quijote törekvése az „ideálszép” felé. Az anti-modern tagadás az uniformizált világnak, a manipuláló és manipulált gondolkodásnak, a fejlődés-eszme leegyszerűsítésének szól. Annak ugyanis, hogy a megtervezettségnek, a „fejlődés”-nek, a természet-átalakításnak, a ráció lehetőségeinek megvannak a határai. Meg annak is, hogy a ráció megtervezte társadalomban, ha úgy tetszik, a filozófiának az ókor óta egyre makacsab- bul kigondolt államában a személyiségnek nincs helye, a modernitás nagyvárosainak szabályszerű labirintusaiba belevész az egyéniség. Annak megalkothatósága (nemcsak ezért!) mind kérdésesebbé válik, talán nem pusztán az irodalomban.

Don Quijote (és a Don Quijoték) a modernitás szélmalmait megrohamozó alakok lennének? Unamuno értelmezésével messze nem zárul le a sor, amely a spanyol nyelvű „világ”-irodalomból kilépő, más nemzeti irodalmakban, (opera-)színpadokon, illetőleg a bölcseletben, majd a képzőművészetben is megjelenő, egyre változó arculattal és fegyverzettel önmagát újraalkotó regény és főhősei befejezetlen-befejezhetetlen történetét alkotja. Hiszen a századfordulós modernitás még csak előlegezte a szubjektum és világa szétesettségének nyelvi és/vagy irodalmi következményeit, míg a harmóniára törekvés szép illúziója és az erőfeszítések sziszifoszi jellege valószínűsítette a rekonstruálás kudarcát. A húszas és a harmincas évek válságfilozófusainál beszédesebben érzékelteti Thomas Mann Doktor Faustusa az egykori egészelvűség helyébe lépő töredékesség jelentőségét, egyben a művészet ismételten ezoterikussá válását, illetőleg a hagyományos eszközök-formák áttűnését egy látszólagos formát- lanságba, amely (a zenében) a Johann Sebastian Bach előtti korszakba, A jól hangolt zongorát megelőző periódusokba vezet vissza, hogy szétszóródás, Játék”, az eddig szoros rendbe fűzött elemek felszabadulása révén a káosz látszata képződjék, amely valójában a „küldetéses”, az „ideologikus” művészet ellenében konstituálódik. A Doktor Faustus zeneszerzőjének vonósnégyese tanúsítja az egyik, a hegedűre, violára és csellóra írt trió a másik lehetőséget. „A műben - jegyzi föl a „humanista krónikás” a vonósnégyesről - egyáltalában nincs motivikus összefüggés, fejlődés, variáció, ismétlődés: szüntelenül, látszólag teljesen kötetlen módon új meg új zenei anyag követi egymást, melyet hol a hang vagy hangzás hasonlósága fűz össze, hol - még gyakrabban - a kontraszt. Hagyományos formáknak se híre, se hamva.” A másik említett mű: „bámulatra méltó szellemi teljesítmény, az alkotó furor, mely benne megnyilvánul, valamint a rendkívüli hanghatások, amelyeket egy sosem hallott dolgokra vágyó fül, egy páratlan kombinatorikus fantázia a három hangszerből kicsikart.” (A „hagyományos” formákhoz és modusokhoz szokott befogadás feltehetőleg oxymoron- ként könyveli el a kombinatorikus fantázia jellemzést, jóllehet a kaotikusságnak ellenpárjaként egy minden részletében kiszámított, rendkívüli tudatosságot mutató eljárásról van szó, amelynek invenciózussága a matematikai lehetőségek művészeti alkalmazásában rejlik.) A Don Quijote-értelmezések hasonlóképpen igyekeznek megjeleníteni önmagukat. Hogy a már idézett példánál maradjak: Thomas Mann útleírás-formába öltöztetett „műhely-vallomása” azt sugallja, hogy az értekező próza is „nyelvek” változatait reprezentálja, az egyes műfajok nyelve keresztezheti egymást, és nem a főtéma-melléktéma megoszlás arányai szabják meg a gondolatmenetet, hanem a modulációk látszanak önállósulni, az egymásba szövődés különféle módozatait hangsúlyozva: „felülmúlhatatlan az a kritika, amit Cervantes a fordító mesterségről ad Don Quijote szájába: A fordítás egyik nyelvből a másikba, mondja, olyas108